Az i. e. ötödik vagy negyedik században egy Megallus nevű férfi parfümöt készített. A parfümöt alkotója után megalleionnak nevezték, ami sokat elárul az ókori görögök márkaépítéséről: a termék a személy volt, a személy pedig a termék. Nem tudjuk, hol született Megallus. Nem tudjuk, mikor halt meg. Nem tudjuk, hogyan nézett ki, milyen családból jött, módos volt-e vagy szegény, mielőtt a parfüm híressé tette, és azt sem, mi lett vele, miután híres lett. Azt tudjuk, hogy olyan drága, olyan elterjedt és a kultúrába olyan szorosan beágyazódott illatot alkotott, hogy a vígjátékírók a nevét poénként használták, a filozófusok a formuláját a kompozícióelmélet esettanulmányaként tárgyalták, az enciklopédisták pedig a halála után négy évszázaddal is lejegyezték a receptjét. A neve tovább fennmaradt, mint kora legtöbb királyáé. És kétezer-négyszáz év után sem tudunk megegyezni abban, honnan származott.
Olvasási idő: 11 perc
A Megallusról szóló források több évszázadnyi görög és római irodalomban szóródnak szét, és nem is egyeznek mindenben. Ez az ókorban megszokott. Az információt szóban adták tovább, kézzel másolták, olyan későbbi szerzők foglalták össze, akik ma már nem létező szövegekhez is hozzáfértek, és minden továbbadó sajátos érdekei és elfogultságai szűrték. Ami fennmaradt, az nem életrajz, hanem szétszórt utalások sora, és mindegyik csak egy darabot ad egy képhez, amely soha nem rakható ki teljesen.
Megallus és parfümje legkorábbi említései
Megallus és parfümje először az athéni komédiában szerepel. Arisztophanész, az attikai vígjátékírók legnagyobbika, aki az i. e. ötödik század végén működött, több helyen utal a parfümre és a parfümőrökre, és ezeket a helyeket a kutatók a megalleion hagyományához kötnek. Pherekratész és Sztrattisz, Arisztophanész kortársai vagy majdnem kortársai, már név szerint említették Megallust a darabjaikban. A fennmaradt szövegek pontosan azok, aminek mondjuk őket: töredékek, rövid idézetek, amelyeket későbbi szerzők lexikográfiai vagy enciklopédikus céllal őriztek meg. Maguk a darabok elvesztek. A töredékek azonban lényeges dolgot elárulnak: Megallus elég híres volt, a parfümje pedig elég felismerhető, hogy egy drámaíró beleírhatta a nevét egy komédiába, és számíthatott a közönség nevetésére.
Ezt hangsúlyozni kell. Az ókori görög komédiát nyilvános ünnepeken adták elő, több ezer néző előtt. Az utalásoknak azonnal célba kellett találniuk. Nem maradt idő magyarázatra, nem voltak lábjegyzetek, sem műsorfüzetek. Amikor Pherekratész vagy Sztrattisz Megallust említette, a Dionüszosz-színházban mindenki tudta, kiről van szó. A drága parfüm készítőjéről. A név kulturális rövidítés volt, ahogyan egy mai humorista is utalhat egy luxusmárkára anélkül, hogy elmagyarázná, mit árul. Mindenki úgyis tudta.
A komikus utalások jellege is számít. Nem voltak tiszteletteljesek. A görög komédia szatirikus, trágár és kíméletlen volt. Név szerint szerepelni egy komédiában azt jelentette, hogy valaki elég fontos ahhoz, hogy kigúnyolják. A viccek, már amennyire a fennmaradt töredékekből rekonstruálhatók, a megalleion extravaganciájára, az árára és arra épültek, hogy miféle ember költ rá pénzt. Ez ismerős mintázat: ugyanaz a kultúra, amely tömegesen fogyasztotta a parfümöt, ki is gúnyolta a fogyasztást. A vígjátékíró és a vásárló gyakran ugyanaz a személy volt.
A megalleion legrészletesebb fennmaradt leírása
A megalleion összetételének legrészletesebb fennmaradt leírása Theophrasztosztól származik, aki a „Peri Osmon” című értekezésében tárgyalja, amelyet latinul „De Odoribus” címen ismernek, magyarul pedig „Az illatokról” címen. Theophrasztosz Arisztotelész tanítványa és az athéni Líceum vezetőjeként az utódja volt. Nagyjából i. e. 371 és 287 között élt, vagyis néhány évtizeddel, de akár egy évszázaddal is Megallus után. A megalleionról írt része a parfümkompozíció tágabb elemzésébe ágyazódik, és a tőle megszokott módon rendszerező.
Theophrasztosz szerint a megalleiont égett gyantából (pontos azonosítása vitatott, de valószínűleg a mirha vagy a bdellium egyik fajtája), kassziából, fahéjból és mirhából készítették: ezeket olajban áztatták. Az eljárás során a gyantát addig hevítették, amíg részben elszenesedett, majd olajban összekeverték a többi aromás anyaggal, és hagyták ázni. A gyanta égetése döntő részlet. Arra utal, hogy a megalleion jellegét részben a pirolízistermékek adták, azok az összetett molekulák, amelyek akkor keletkeznek, ha szerves anyagot teljes égés nélkül hő ér. Ettől lehetett a parfüm füstös, súlyos és gyantás, és ettől tért el azoktól a könnyebb, virágos és gyógynövényes parfümöktől, amelyek szintén forgalomban voltak az ókori Földközi-tenger vidékén.
Theophrasztosz akkor hozza példának a megalleiont, amikor azt tárgyalja, hogyan változnak a parfümök az idővel, és hogyan alakítja át a keverés az egyes alapanyagok jellegét. Megjegyzi, hogy egyes kombinációk olyan hatást adnak, amely az egyes összetevők tulajdonságaiból nem jósolható meg. Ez a megfigyelés előlegezi a mai parfümőr akkordfogalmát: azt az elvet, hogy két vagy több anyag a megfelelő arányban olyan érzékleti hatást hoz létre, amelyet egyikük sem ad egyedül. Theophrasztosz számára a megalleion azért volt tanulságos, mert a jellege nem volt visszavezethető az összetevőire. Az egész más volt, mint a részek összege.
Idősebb Plinius és a Naturalis historia
Idősebb Plinius az i. sz. 77-ben írt Naturalis historiájában adja a megalleion második nagy leírását. Plinius műve enciklopédia, több száz korábbi forrásból merített tudás gyűjteménye, amelyek közül sok mára elveszett. A parfümkészítéssel a XII. és a XIII. könyv egyes részeiben foglalkozik: felsorolja az aromás anyagokat, eredetüket és felhasználásukat, és sorra veszi a görögök és a rómaiak legfontosabb parfümjeit. A megalleion az ókor kanonikus parfümjeinek egyikeként szerepel a rhodinon (rózsaolaj), a susinum (liliomolaj), a cyprinum (hennaolaj) és mások mellett.
Plinius receptje részben egyezik Theophrasztoszéval, de nem azonos vele. Ez nem meglepő. Az ókori parfümformulák nem voltak olyan rögzítettek, mint a maiak, ahol az arányokat tized grammra pontosan megadják. Hagyományok voltak, amelyek a tanoncképzésben és a gyakorlatban öröklődtek, és régiónként, műhelyenként, korszakonként változtak. A „megalleion”, amelyet Plinius Megallus után négyszáz évvel leír, szinte biztosan nem ugyanaz a készítmény volt, mint amit Megallus maga készített. Leszármazott volt, olyan formula, amely az évszázados továbbadás során alakult, miközben megtartotta a nevet és az általános aromás profilt. A név állandó volt. A formula változott.
Plinius megerősíti azokat az összetevőket, amelyeket Theophrasztosz felsorol: égett gyanta, kasszia, fahéj, mirha. Az olajalapról is ír: balaninosnak nevezi, ez a behendió (Moringa oleifera) olaja, amelyet az ókori parfümkészítésben azért becsültek, mert tartós, és nincs erős saját illata. A behendióolaj nem avasodik könnyen, és nem versenyez a benne oldott aromás anyagokkal, ezért ideális hordozó volt. Ezt akkor is tudták: több ókori szerző is a behendióolajat ajánlja a finom parfümök alapjául. Hogy a megalleionhoz is ezt választották, illik egy olyan formulához, amelyben a drága aromás összetevőknek kell érvényesülniük, nem az olcsó hordozónak.
Dioszkoridész, az első századi görög orvos
Dioszkoridész, az első századi görög orvos, akinek De Materia Medica című műve az ókor és a középkor alapvető gyógyszertani kézikönyve lett, szintén említi a megalleiont. Őt az orvosi oldal érdekli, nem a parfümkészítés: a gyógyításra használható készítmények között sorolja fel. Ez nem mond ellent annak, hogy parfümként is használták. Az ókorban a parfüm és a gyógyszer kategóriái nem váltak el élesen. Ami jó illatú volt, azt gyakran az egészségre is kedvezőnek tartották. A mirha fertőtlenítő volt. A fahéj melegítő. A kasszia serkentő. Az ezekből készült parfüm egyszerre volt luxuscikk és orvosság, és ugyanazt a készítményt a parfümőr szépítkezéshez, az orvos pedig sebek, fejfájás vagy emésztési panaszok kezelésére árulhatta.
Azzal, hogy Dioszkoridész a megalleiont felvette a gyógyszerkönyvébe, Megallus alkotását olyan területre terjesztette ki, amelyet Megallus maga talán szánt neki, talán nem. Nem tudjuk, hogy Megallus gyógyszerként forgalmazta-e a parfümjét. De az, hogy gyógyszerként is átvették, megmutatja, mennyire átjárhatók voltak az ókori kategóriák, és mennyire tartós volt a formula. Négy évszázaddal a megalkotása után a megalleiont még használták, még gyártották, és a Római Birodalom vezető gyógyszerészeti tekintélye még mindig érdemesnek tartotta leírni.
Honnan származott Megallus?
Hogy honnan származott Megallus, azzal a kutatók sokat foglalkoztak, de végleges választ nem találtak. A két fő jelölt Athén és Szicília. Az athéni származás mellett a komikus utalások szólnak: Pherekratész, Sztrattisz és Arisztophanész mind athéni drámaíró volt, és feltehető, hogy az athéni közönség előtt ismert parfümőrre utaltak, tehát athéni parfümőrre. A szicíliai származás mellett későbbi említések szólnak, és az, hogy Szicília általában is fontos szerepet játszott a görög kereskedelemben és kultúrában. Szürakuszai és a többi szicíliai görög város a kereskedelem és a luxuscikkek gyártásának nagy központjai voltak, és más forrásokból is tudjuk, hogy Szicília kapcsolatban állt a parfümkereskedelemmel.
Giuseppe Squillace, a Calabriai Egyetem kutatója, aki sokat publikált az ókori parfümkészítésről, részletesen megvizsgálta a bizonyítékokat. Munkája Megallust az ókori görög kézműves kultúra tágabb környezetébe helyezi, ahol a mesteremberek városról városra vándoroltak, és az „athéni” és a „szicíliai” közti különbségnek nem mindig volt értelme. Egy parfümőr születhetett Szürakuszaiban, tanulhatott Korinthoszban, és dolgozhatott Athénban. Mivel a képzett mesteremberek sokat vándoroltak a görög városok között, a céhek és a polgárnyilvántartás kialakulása előtti korokban nehéz bárki származását biztosan megállapítani.
Maga a bizonytalanság is sokatmondó. Ismerjük Megallus nevét. Ismerjük a receptjét. Ismerjük a hírnevét. Tudjuk, hogy kigúnyolták a színházban, és vitatkoztak róla a filozófusok. Tudjuk, hogy a terméke a halála után négy évszázaddal is használatban volt. De a legalapvetőbb életrajzi tényt nem ismerjük. Az ókori források nem tartották fontosnak. A parfüm számított, nem az ember. A termék annyira magába szívta alkotója személyét, hogy az alkotó végül a termékévé vált: Megallus volt a megalleion, a megalleion pedig Megallus, és ezen túl semmit sem érdemes lett volna feljegyezni.
A parfümőrök társadalmi helyzete
A parfümőrök társadalmi helyzete az ókori Görögországban újabb oldalát mutatja Megallus esetének. A görög mesteremberek helyzete kétértelmű volt. Az athéni elit, legalábbis Platón és Xenophón írásai szerint, a kétkezi munkát lealacsonyítónak és a szabad polgár életével összeegyeztethetetlennek tartotta. Szókratész Xenophón Oikonomikoszában kifejezetten megkülönbözteti az úri gazdálkodót a közönséges kézművestől. Az előítélet nem a pénzkeresés ellen szólt, hanem az ellen, hogy valaki a kezével keresse.
A parfümőrök (görögül myrepsos) kézművesek voltak. A kezükkel dolgoztak. Boltot vezettek. Kereskedtek. A klasszikus Athén társadalmi felosztásában banausoszok, vagyis iparosok voltak, és a kultúra hozzáállása az iparosokhoz a legjobb esetben is leereszkedő volt. Megallus mégis olyan hírnevet ért el, amely túlnőtt a társadalmi kategóriáján. A nevét Görögország-szerte ismerték. A termékét a gazdagok és a hatalmasok használták. A formuláját filozófusok tanulmányozták. Minden gyakorlati mérce szerint híresség volt.
Ez a paradoxon, a híres kézműves egy kézműveseket megvető kultúrában, nem csak Megallusra jellemző. Pheidiasz szobrász, Zeuxisz festő, Iktinosz építész: mindannyian olyan hírnevet értek el, amelyet a kultúrájuk hivatalos társadalmi kategóriái látszólag megtagadtak tőlük. De ők megbecsült anyagokkal (márvány, festék, kő) dolgozó művészek voltak, megbecsült megbízásokon (templomok, középületek). Megallus olajjal és gyantával dolgozott. Olyasmit készített, amit az emberek a bőrükre kentek. A hírneve ebben az összefüggésben meglepőbb, mint az övék. Arra utal, hogy az ókori Görögországban a parfümöt többre becsülték, mint a készítőit, és ez a feszültség a parfümkészítés történetében azóta is többféle formában visszatér.
A megalleion név hosszú élete
A „megalleion” név hosszú élete talán Megallus esetének legfigyelemreméltóbb vonása. Megallus az i. e. ötödik vagy negyedik században élt. Plinius i. sz. 77-ben írt a megalleionról. Ez négy-ötszáz év, amely alatt a név folyamatosan használatban maradt, és olyan terméket jelölt, amelyet még mindig készítettek és árultak. Mai megfelelőjéhez olyan terméket kellene elképzelni, amelyet a tizenhatodik század elején alkottak, és ma is ugyanezen a néven árulnak, és még felismerhetően az eredeti formulára épül. Az európai kereskedelemben van néhány ilyen termék, de ritkák. Hogy a megalleion neve öt évszázadon át fennmaradt a földközi-tengeri kereskedelemben, az több a kereskedelmi sikernél: azt mutatja, hogy a parfüm a kultúra része lett.
A név kategóriává vált. A „megalleion” megszűnt egyetlen konkrét ember konkrét termékét jelölni, és általános kifejezéssé lett a parfümök egy típusára: sűrű, gyantás, füstös, drága. Theophrasztosz és Plinius egyaránt úgy használja, hogy az inkább kategóriára utal, mint márkára. Amikor Plinius a megalleiont a rhodinon és a cyprinum mellé sorolja, típusokat sorol fel, nem konkrét műhelyek konkrét termékeit. Az ember neve köznévvé vált. Ez a kereskedelmi siker végső formája, egyben a személyes eltűnés végső formája is: a név fennmarad, a név mögött álló embert pedig felváltotta az, amit a név leír.
Illat és gyógyszer egyszerre
Végül még egy megjegyzés arról, hogy a formula illat és gyógyszer is volt. A megalleiont Dioszkoridész és más források szerint sebek és gyulladások kezelésére használták. Az összetevők ezt alátámasztják: a mirha igazoltan fertőtlenítő hatású, a gyantás alap pedig védőréteget képezhetett a sérült bőrön. Amikor katonák, atléták vagy munkások a sérüléseikre kenték a megalleiont, amit tettek, az egyszerre volt orvosi és esztétikai. A sebet kezelték. Az ember pedig jó illatú lett. A két funkciót nem különböztették meg, mert nem volt rá szükség. Az az elképzelés, hogy az orvoslás és a parfüm külön terület, modern. Az ókoriak számára a gyógyító és az illatosító anyag nem tartozott más-más kategóriába. Ugyanaz az anyag volt, amely különböző dolgokat tett, vagy ugyanaz a dolog, más szögből nézve.
Megallus, bárki volt is, és bárhonnan származott is, olyat alkotott, ami évszázadokkal túlélte őt, amiről az ókor legnagyobb gondolkodói értekeztek, amit a színházban kigúnyoltak, a rendelőben felírtak, ami a Földközi-tenger egyik partjától a másikig eljutott, és ami végül, mint minden, eltűnt. A formula gyakorlati értelemben elveszett. Az összetevők listája megvan, de nincsenek meg az arányok, a technikák, az időzítés, a felhasznált anyagok pontos minősége, sem annak a parfümőrnek az érzékszervi ítélete, aki tudta, mikor kész a készítmény. Megvan a recept, de a tudás nincs. Megvan a név, de az ember nincs.
Parfümöt készített. Az ókori világ leghíresebb parfümje volt. Égett gyanta, kasszia, fahéj és mirha illata volt, ezeket a moringafa magjából sajtolt olajban oldották fel. Az emberek horribilis árat fizettek érte. A vígjátékírók kigúnyolták azokat, akik megfizették ezeket az árakat. A filozófusok elemezték, miért olyan az illata, amilyen. Az orvosok sebekbe dörzsölték. És valahol Szicíliában vagy Athénban, vagy valamelyik köztes városban egy férfi, akinek a nevét ismerjük, az életét viszont nem, műhelyt vezetett, ahol gyantát égetett kis lángon, nézte, ahogy száll a füst, és az illatból tudta, mikor kész.
Ez a tudás vele együtt halt meg. A név nem.
Hét 20%-os extrait de parfum, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
