A szél északról fúj a nyílt lápvidék felett. Átszeli a Tyne-szorost, az észak-angliai Pennine-hegység természetes folyosóját, és minden évszakban hideg, kivéve a nyár derekának néhány hetét, amikor virágzik a csarab, és a táj rövid időre úgy tesz, mintha vendégszerető volna. Időszámításunk első századában ez volt a római világ pereme. Nem az elméleti határ, a Rómában térképre rajzolt közigazgatási vonal, hanem a fizikai, megélt perem: az a hely, ahol a batáviai, tungriai vagy dél-galliai katona a falon állt, és északra nézett, olyan vidékre, amelynek megtartása Róma döntése szerint nem érte meg a fáradságot.
Olvasási idő: 12 perc
Vindolanda erődjében, nagyjából egy mérfölddel délre attól a helytől, ahol később Hadrianus fala épült, római segédcsapatok katonái éltek, gyakoroltak, intézték az ügyeket, civakodtak, születésnapot ünnepeltek, panaszkodtak az időjárásra, és parfümöt rendeltek. Ezt onnan tudjuk, hogy vékony fatáblákra írták le a dolgaikat, és a táblák fennmaradtak.
A vindolandai táblák a római Britannia legfontosabb kézzel írt dokumentumgyűjteményét alkotják, és a Római Birodalom latin kéziratainak is a legfontosabbjai közé tartoznak. Vékony falapok, többnyire nyírfából és égerből, nagyjából egy mai képeslap méretűek, és latin folyóírással, tintával írták őket. 1973-tól kezdve kerültek elő, amikor Robin Birley régész a vindolandai kőerőd alatti, vízzel átitatott, oxigénmentes rétegeket ásta, és megtalálta az első köteget abból az anyagból, amely végül több mint kétezer önálló táblára gyarapodott. A vízzel telített agyag elzárta az üledéket az oxigéntől, és ez az oxigénmentes környezet megőrizte a szerves anyagot (a fát és a tintát), amely szokásos körülmények között évtizedek alatt elbomlott volna. A táblák főként nagyjából i. sz. 85 és 130 közötti időből valók, vagyis az első század végéről és Hadrianus uralkodásának első éveiből.
A táblákat gondosan publikálták. A fő tudományos kiadást az oxfordi Alan Bowman és J. David Thomas készítette. Több kötetben jelent meg „The Vindolanda Writing Tablets (Tabulae Vindolandenses)” címmel, és a későbbi kötetek újonnan előkerült táblákkal bővítik a sort. A táblák a Vindolanda Tablets Online projektben is elérhetők, amelyet az oxfordi Centre for the Study of Ancient Documents működtet, és amely képeket, átiratokat és fordításokat közöl. Az eredeti táblákat a British Museum és a Vindolanda Trust helyszíni múzeuma őrzi.
A táblák sokféle dokumentumot tartalmaznak
A táblák többféle dokumentumtípust őriznek: személyes leveleket, katonai jelentéseket, ellátási kérelmeket, leltárakat, elszámolásokat, szolgálati beosztásokat és születésnapi meghívókat. A legismertebb tábla valószínűleg Claudia Severa születésnapi meghívója Sulpicia Lepidinához, Flavius Cerialisnak, a Vindolandában állomásozó kilencedik batáv kohorsz parancsnokának feleségéhez. Claudia a születésnapi ünnepségére hívja Sulpiciát. Ez a legkorábbi ismert latin szöveg, amelyet nő írt. Családias, meleg hangú, és az égvilágon semmi köze a birodalomhoz.
A mostani témánk szempontjából azonban az ellátási listák és az elszámolások a fontosak, mert ezek mutatják meg, mit fogyasztott valójában a helyőrség. A gabona, a sör, a bor, az ecet, a sertéshús, a vadhús, a só, a halszósz (a mindenütt jelen lévő garum) és a ruházat tételei között aromás anyagok is szerepelnek.
Az utalások több táblán szóródnak szét, nem egyetlen dokumentumban sűrűsödnek. Ez megfelel az archívum természetének: egy működő helyőrség több évtizedes irodai hulladékát őrzi, nem válogatott gyűjtemény. Az aromás utalások ellátási leltárakban, személyes elszámolásokban és kérelmi listákban fordulnak elő. Azt mutatják, hogy Vindolandában voltak illatos olajok, aromás gyanták és hasonló készítmények.
A megnevezett anyagok között van az unguentum (kenőcs, az illatos olaj és a kenőcs általános neve), különféle növényi készítmények és olyan aromás anyagok, amelyek más behozott áruk mellett szerepelnek a listákon. A latin szóhasználat nem mindig teszi lehetővé, hogy pontosan azonosítsuk az adott aromás anyagot. Az unguentum tág kategória: jelentheti az egyetlen növénnyel illatosított egyszerű olívaolajat éppúgy, mint a sok összetevőből álló parfümöt. A szó azonban a római használatban erősen a testápolás és a rang képzetét hordozta. Az unguentum nem gyógyszer volt (bár a kategóriák átfedték egymást). Nem volt étolaj sem. Ezt kente magára az ember, hogy elfogadható, vagy annál is jobb illata legyen.
A társadalmi jelentőség megértéséhez háttér kell.
Ennek társadalmi jelentőségét csak a háttér ismeretében érthetjük meg. A vindolandai katonák nem voltak római polgárok, legalábbis kezdetben nem. A helyőrség segédcsapatokból állt: a tartományokban toborzott, polgárjog nélküli katonákból, akik huszonöt évig szolgáltak, és leszerelésükkor kapták meg a római polgárjogot. A táblák korában Vindolandában a tungriak első kohorsza (a mai Belgium területéről) és a batávok kilencedik kohorsza (a mai Hollandia területéről) állomásozott. Ezek a birodalom északi tartományaiból érkezett férfiak voltak, olyan kultúrákból, amelyeket maguk a rómaiak is provinciálisnak tartottak, és a római terület legszélén szolgáltak.
És parfümöt akartak.
Ennél a részletnél torpan meg az ember. Nem a logisztika, nem az ellátási láncok, nem az ügyintézés, hanem az, hogy a Németalföldről származó katonák egy nedves észak-britanniai domboldalon szolgálva, egy olyan erődben, ahol télen befagytak a latrinák, a legközelebbi városba pedig sáros ösvény vezetett a lápon át, annyira törődtek az illatos olajjal, hogy megrendelték, kifizették, és följegyezték az ügyletet. A parfüm ebben a közegben nem fényűzés a mai lekicsinylő értelemben. Olyan mélyen beivódott kulturális gyakorlat, hogy még ott is megmarad, ahol a legnagyobb a nélkülözés, és a legtávolabb van az a civilizáció, amely létrehozta.
Ennek megértéséhez a római fürdőkultúra a kulcs. A római fürdő nemcsak mosakodásra szolgált. Társadalmi intézmény volt, napi szertartás és a civilizált identitás jele. Minden valamirevaló római erődnek volt fürdőháza, és Vindolanda sem volt kivétel. A kiásott és részben újjáépített vindolandai fürdő a szokásos római tervet követte: hideg helyiség (frigidarium), meleg helyiség (tepidarium), forró helyiség (caldarium) és öltöző (apodyterium). A fürdőző megizzadt, a bőrét íves fémeszközzel, strigilisszel lekaparta, leöblítette magát, végül olajjal kente be a testét.
A bekenés nem volt elhagyható. A fürdés része volt. Az olívaolaj volt a szokásos alap, és a mediterrán tartományokban, ahol olajfák nőttek, az ellátás helyi és bőséges volt. Britanniában, ahol nem nőttek olajfák, az olajat importálni kellett. A vindolandai ellátási táblák említik az olívaolaj-szállítmányokat, ami megerősíti, hogy ezt a mediterrán alapanyagot a helyőrség mindennapi életéhez szükséges készletként szállították Észak-Britanniába.
A sima olívaolaj a gyakorlati célt szolgálta. Az unguentum, az illatos olaj azonban társadalmi célt: azt jelezte, hogy használója nemcsak tiszta, hanem művelt is. Az illatok terén ez annak felelt meg, mintha valaki durva helyett jól szabott tunikát viselne: ugyanaz a funkció, de más jelzés. A vindolandai katonák, távol az otthonuktól és a római kultúra központjaitól, az illatos olajjal tartották fenn a kapcsolatot azzal a civilizációval, amelyet szolgáltak. Római illatúnak lenni a rómaiság része volt.
A vindolandai aromás anyagok mögötti ellátási láncok
A vindolandai aromás anyagok mögött álló ellátási láncokat érdemes végiggondolni. A Római Birodalomban elérhető aromás anyagok az ismert világ minden tájáról érkeztek. A tömjén Dél-Arábiából és Afrika szarvából jött. A mirha ugyanezekről a vidékekről. A nárdus a Himalájából. A fahéj és a kasszia Délkelet-Ázsiából, az indiai-óceáni kereskedelmi útvonalakon. A balzsam Júdeából. A rózsaolaj különféle mediterrán forrásokból. A styrax Kis-Ázsiából. Ezeket az anyagokat kiépült kereskedelmi hálózatok szállították, amelyek a birodalom határvidékeit gazdasági magjával kötötték össze.
Egy illatos olaj kétféle úton juthatott el Vindolandába. Vagy a nyers aromás anyagokat szállították egy gyártóközpontba (Rómába vagy a parfümkészítésre szakosodott egyik tartományi városba), ahol kész unguentummá dolgozták fel őket, majd északra, Britanniába küldték. A másik lehetőség, hogy a kész terméket egy nagyobb brit város kereskedőjétől (Londiniumból vagy az északi út menti ellátási raktárakból) vásárolták, és az erődbe vitték. Akárhogy is, az ellátási lánc hosszú, bonyolult és drága volt.
A költséget mai pénzben nehéz kifejezni. A római árakat különféle források tanúsítják, köztük Diocletianus maximálárrendelete (i. sz. 301, valamivel későbbi a vindolandai tábláknál, de a relatív értékekre így is jellemző). A rendelet a parfümöket a legdrágább fogyasztási cikkek közé sorolja, a finom unguentumok ára sok élelmiszerét sokszorosan meghaladja. Idősebb Plinius az első században élesen panaszkodott arra, mennyi pénzt költ Róma behozott aromás anyagokra, és azt állította, hogy az Arábiával és Indiával folytatott kereskedelem évente százmillió sestertiust szív el a birodalomból. Lehet, hogy a szám eltúlzott, de az irány helyes: az aromás anyagok drágák voltak, és Róma nagy mennyiségben fogyasztotta őket.
A Vindolandában illatos olajat vásárló katona a zsoldja jelentős részét költötte fogyasztható fényűzésre. A segédcsapatok katonáinak zsoldját ebben az időszakban évi 250 és 300 denarius közöttire becsülik, az élelem, a felszerelés és a kötelező megtakarítási alap levonása előtt. Az illatos olaj nem volt olcsó. Az, hogy a katonák mégis megvették, sokat elárul a kulturális kényszer erejéről.
A táblák a helyőrség társadalmi dinamikáját is feltárják
A táblák a helyőrség társadalmi dinamikáját is feltárják, és ez megvilágítja az aromás anyagok szerepét. A személyes levelek rétegzett, mégis társadalmilag aktív közösséget mutatnak. A tisztek feleségei, például Claudia Severa és Sulpicia Lepidina, háztartást vezettek, vacsorákat adtak, és ajándékokat cseréltek. A tisztek katonai és közigazgatási feladatokat egyaránt elláttak, felügyelték az ellátási láncokat, vitákat döntöttek el, és kapcsolatot tartottak a helyi brit lakossággal. A közkatonáknak saját társadalmi világuk volt: ittak, kockáztak, ünnepeket tartottak, és fenntartották a katonai élet bonyolult hierarchiáját.
Az illatos olaj minden rétegbe eljutott. A tiszteknek jobb hozzáférésük volt a behozott luxuscikkekhez, és a jobb minőségű unguentum valószínűleg a magasabb rangúaknál összpontosult. Az ellátási feljegyzésekből azonban arra lehet következtetni, hogy valamilyen aromás készítmény a közkatonák számára is elérhető volt, akár a hivatalos katonai ellátási csatornákon, akár a kereskedőkön és a markotányosokon keresztül, akik minden római erődhöz hozzátapadtak. A canabae, az erődfalon kívüli polgári település lakói között bizonyára akadtak olyan kereskedők, akik éppen azokat az apró luxuscikkeket árulták, amelyekre a katonák vágytak: jobb ételt, jobb italt és a fürdőházba jobb illatú olajat.
Az egyik tábla, egy levéltöredék, személyes kérésnek tűnik: írója meghatározott árukat kér, hogy küldjék el neki valahonnan. A nyelv köznapi, az írás sietős, a tinta elhalványult. Annak hat, ami: egy katona arra kér valakit, hogy küldjön neki valamit, amit helyben nem kaphat meg. Az, hogy aromás anyagok szerepelnek az ilyen személyes kérésekben, ezt csak alátámasztja. Ezek nem a katonai ellátási láncon átfutó hivatalos igénylések voltak. Magánügyletek: az egyes katonák saját pénzükből szereztek be olyasmit, amit a szokásos ellátás nem tartalmazott. Az illatos olaj, úgy látszik, megérte a fáradságot és a költséget.
A rómaiak parfümhöz való tágabb viszonya
Tágabb hátteret ad a vindolandai bizonyítékoknak, hogyan viszonyultak a rómaiak a parfümhöz katonai környezetben. A római hadsereg és az aromás anyagok kapcsolata nem korlátozódott a személyes ápolásra. A katonai vallási szertartásokon tömjént égettek: az isteneknek bemutatott áldozatoknál, a császárkultusz ünnepein, valamint a hadjáratok kezdetét vagy a győzelmek ünneplését jelző rítusokon. A hadijelvényeket olykor illatos olajjal kenték be. A rangos elesett katonák testét elhamvasztás vagy temetés előtt aromás készítményekkel kezelték. A parfüm a római hadseregben a tisztán személyes céloktól a mélyen intézményes feladatokig sokféle szerepet töltött be.
Idősebb Plinius a Naturalis historiában (i. sz. 77) részletesen tárgyalja, mennyi aromás anyagot fogyasztanak a rómaiak, hangneme pedig az elragadtatás és az erkölcsi rosszallás között ingadozik. Azt, hogy férfiak parfümöt használnak, a hanyatlás tünetének tekinti, olyan elpuhító hatásnak, amely a katonai erényt fenyegeti. Ez a római moralista irodalom gyakori toposza: a parfüm összekapcsolása a férfiatlansággal, a fényűzéssel és a hagyományos értékek romlásával. Mégis, ahogy a vindolandai táblák mutatják, maguk a katonák nem osztották Plinius finnyásságát. Megvették. Használták. Felírták az ellátási listájukra a gabona és a zokni mellé.
A táblák egyik, népszerű ismertetésekben gyakran idézett részletében a levélíró a britekről a Brittunculi szót használja, vagyis „nyomorult kis britek”. A megvetés kézzelfogható. Ez annak az embernek a megvetése, aki magát civilizáltnak tartja, és olyanok között szolgál, akiket nem tart annak, miközben a rendezett és a barbár világ határát védi. Az illatos olaj ebben a környezetben a megkülönböztetés technikája. Ez is elválasztja „minket” „tőlük”. A rómaiaknak más az illatuk, mint a briteknek. Ezt a különbséget tudatosan tartják fenn: a világ másik végéről származó alapanyagokból készült, behozott olajat naponta használják, egy olyan fürdőházban, amelyet az ajtón kívülitől teljesen eltérő éghajlaton kidolgozott előírások szerint építettek.
A táblák fizikai fennmaradása önmagában is
A táblák fizikai fennmaradása önmagában is elmesélésre érdemes történet. Amikor Robin Birley 1973-ban először rájuk talált, vízzel átitatottak és törékenyek voltak, sok esetben pedig olyan vékonyak, hogy eleinte faforgácsnak nézték őket. Az írás láthatatlan volt, vagy majdnem az: széntinta nedves fán, és mindkettőt elsötétítették az oxigénmentes iszapban töltött évszázadok. A táblákat rendkívüli gonddal ásták ki, stabilizálták, majd konzerválás és kutatás céljából a British Museumba küldték.
A táblák olvasása aprólékos munka volt, évekig, egyes esetekben évtizedekig tartott. A vindolandai levélírók folyóírása az ókori római kurzív egyik változata, gördülékeny, rövidítésekkel teli írásmód, amely alig hasonlít a nyilvános feliratokba vésett monumentális nagybetűkre. Ez a sietős, művelt férfiak kézírása, akik a saját céljaikra írtak, nem az utókornak. A betűk összekapcsolódnak, a szavakat rövidítik, a tinta elmosódik. Bowman és Thomas, a vezető kutatók, évtizedes munkával szereztek jártasságot éppen ebben az írásmódban, és fokozatosan felépítették a formák és rövidítések tárát, amely lehetővé tette, hogy elolvassák a korábban olvashatatlannak tűnő szövegeket.
Az infravörös fényképezés nélkülözhetetlennek bizonyult. A széntinta, amely normál fényben alig látszik az elsötétült fafelületen, infravörös megvilágításban olvashatóvá válik. Az áttörést az hozta, hogy az infravörös képalkotást módszeresen alkalmazták az egész gyűjteményre, és szabad szemmel láthatatlan szövegek tárultak fel. A multispektrális képalkotás későbbi fejlődése továbbra is új olvasatokat hoz, és javítja a korábbi átiratokat.
Amit a vindolandai táblák végső soron adnak nekünk
Amit a vindolandai táblák végső soron adnak nekünk, az nem a parfümkészítés története. Ennél ritkábbat adnak: akaratlan feljegyzést arról, hogyan működött az illat azoknak az embereknek a mindennapjaiban, akik nem gondoltak az illatra mint témára. A vindolandai katonák és tisztek nem azért írtak a parfümről, mert érdekesnek találták. Azért írtak róla, mert szükségük volt rá, mert hozzátartozott az életmódjukhoz, mert az illatos olaj megrendelése éppolyan rutin volt, mint a csizmarendelés.
Éppen ez a hétköznapiság a lényeg. A parfüm a vindolandai táblákon nem különleges. Nem feltűnő. Nem filozófiai elmélkedés és nem esztétikai vita tárgya. Egy tétel a sok közül. Listákon szerepel, a sör és a zokni között. Olyasmi, amit az ember akkor ír fel, amikor számon tartja, mije van és mire van szüksége. Éppen ez a hétköznapiság teszi olyan árulkodóvá, mert megmutatja, hogy a jó illat utáni vágy, az, hogy az embernek más illata legyen, mint a nyers emberi létnek egy hideg, távoli helyen, nem a fényűzés, hanem a kultúra késztetése. Nem az élvezetről van szó, hanem az identitásról.
Egy katona a Római Birodalom északi határán egy hypocaustummal fűtött fürdőházban vacog, ahol a rendszer félgőzzel működik, mert a tűzifa nedves. Strigilisszel kikaparja a bőrét, olyan vízben öblíti le magát, amely alig elég meleg ahhoz, hogy langyosnak nevezzük, majd illatos olajat dörzsöl a bőrébe. Az olaj kétezer mérföldet tett meg, mire elért hozzá. A benne lévő gyantát Arábiában csapolták egy fáról. A rózsaszirmokat Szíriában préselték. Az olajat egy galliai műhelyben keverték. Hajóra rakták, átkelt a Csatornán, szekéren vitték fel a Falhoz vezető úton, és a canabae egyik kereskedője kétnapi zsoldnak megfelelő áron adta el neki.
Bedörzsöli. Rómaias az illata. Kilép a fürdőházból, megcsapja az északi szél, az illat pedig szétoszlik Britannia egén, ő meg visszamegy a barakkjába, és levelet ír valakinek délre. Valahol ebben a levélben vagy abban az ellátmánylistában, amelyet másnap reggel összeállít, leír egy szót: unguentum. Ez a szó tizenkilencszáz évig vár az iszapban, amíg egy régész ki nem húzza, infravörös lámpa alá nem tartja, és el nem olvassa, mit tartott leírásra érdemesnek egy két évezrede halott ember.
Civilizált illatú akart lenni. A világ szélén, az esőben, egy észak-angliai dombon ezért megérte fizetni.
Hét 20%-os extrait de parfum, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
