A versailles-i palota, amelyet a XVII. század végére a legfényűzőbb formájában fejeztek be, Európa legnagyobb és legdrágább lakóépülete volt. Csúcsidőben nagyjából 10 000 ember lakta: a királyi család, az arisztokrácia, a szolgák, a szolgák szolgái, katonák, papok, szakácsok, lovászok, valamint az ingyenélők, kérelmezők és valóságos házfoglalók beláthatatlan serege, akik folyosókon és lépcsőházakban háltak. Több mint 700 terme, 1200 kandallója és 67 lépcsőháza volt. Kertjei a láthatárig nyúltak. Szökőkútjait úgy építették meg, hogy csak a király jelenlétében működjenek, mert a vízellátás nem bírta volna folyamatosan.
9 perc olvasás
Vízvezetéke viszont, a szó érdemi értelmében, nem volt.
Ezt a tényt minden csillogó versailles-i idegenvezetés szívesen elhallgatja. A kereszténység legfényesebb palotája, a korlátlan királyi hatalom kőbe öntött formája, az az épület, amely egy évszázadon át meghatározta Európa esztétikáját, förtelmesen bűzlött. Nem időnként. Nem nyáron. Mindig. Versailles bűze állandó állapot volt, a mocsok háttérsugárzása, amely áthatott minden termet, folyosót, függönyt és parókát. A lépcsőházakba túlcsorduló nyílt árnyékszékek szaga volt, az ablakból kiöntött éjjeliedényeké, az ezernyi, ritkán mosott testé, a szolgálati folyosókon rothadó konyhahulladéké, olyan kutyáké és lovaké, amelyek szállását az emberi lakrészektől mindössze egy fal és egy fohász választotta el.
És nem valami kifinomult élvezeteknek hódoló, illatos szalonban, hanem ebben a környezetben született meg a modern francia parfümkészítés. Nem a szépségből. Az undorból.
A miazmaelmélet és a rossz levegőtől való félelem
Hogy megértsük Versailles viszonyát az illatokhoz, először azt kell tudnunk, mit hittek a XVII. században a betegségekről. Az uralkodó orvosi elmélet, amelyet az ókortól örököltek, és amely még szilárdan tartotta magát, a miazmaelmélet volt: a betegséget a rossz levegő okozza. Mal aria. Megromlott légkör. A pestis, a láz, a himlő nem érintkezéssel vagy ragályként terjedt, hanem a mocsarak, holttestek, csatornák és betegek bűzös kipárolgásával, amelyet az ember belélegzett. Az orr volt a fertőzés kapuja. Ami rossz szagú volt, az szó szerint mérgező.
Ennek az elméletnek volt egy logikus következménye, amely a mai olvasónak őrültségnek tűnik, a maga korában viszont tökéletesen észszerű volt: ha a rossz szagok betegséget okoznak, a jó szagok megelőzik. Az aromás anyagok nem kozmetikumok voltak, hanem megelőző szerek. Az illatgömb, a szürke ámbrával, pézsmával, cibettel és fűszerekkel töltött áttört gömb, nem ékszer volt, hanem orvosi eszköz. Az ecetes illatszelence, vagyis az aromás ecettel átitatott szivacsot rejtő kis ezüstdoboz, nem kiegészítő volt, hanem hordozható légtisztító. Amikor az orvos pestisbetegeket kezelt, csőrös maszkot viselt, amelyet szárított virággal, kámforral és aromás növényekkel tömtek meg. A csőr nem szimbólum volt. Maga volt a kezelés.
Ebben a felfogásban a parfüm közegészségügy volt. Versailles-ban pedig, ahol a miazmák fenyegetése állandó és elsöprő volt, a parfümből fegyverkezési verseny lett.
XIV. Lajos nem magát illatosította, hanem egy biológiai veszélyforrást
XIV. Lajos, a Napkirály, gyakran szerepel a parfüm nagy szerelmeseként, és az is volt, de szerelmének természetét rendre félreértik. Lajos nem hiúságból illatosította magát, vagy nem elsősorban abból. Azért illatosította magát, mert olyan épületben élt, amely bármely mai mérce szerint biológiai veszélyforrás volt.
A király napi rutinja, a lever du roi, nyilvános szertartás volt: több tucat udvaronc gyűlt össze egy hálószobában, amelyet éjszakára a veszélyesnek hitt éjszakai levegő ellen légmentesen lezártak. A szobában ott volt a király, az ágya, a kutyái, az éjjeliedénye, és mindazok a légköri következmények, amelyek ezekből adódtak. A reggel első cselekedete nem az imádság vagy a reggeli volt, hanem a füstölés. A szolgák aromás pasztillákat égettek, benzoéból, sztiraxból, labdanumból és pézsmából készült tablettákat, hogy megtisztítsák a levegőt, mielőtt széthúzták a függönyöket, és beengedték az udvaroncokat.
Lajos naponta háromszor váltott inget. Fürödni viszont nem fürdött. Vagy inkább olyan ritkán fürdött, hogy az orvosai minden alkalmat feljegyeztek. Ez nem különcség volt, hanem a bevett orvosi tanítás. Úgy hitték, hogy a víz, különösen a meleg víz, megnyitja a bőr pórusait, és beengedi a betegséget. A fürdő orvosi kockázat volt. A tisztálkodás legbiztonságosabb módja az volt, ha a testet száraz vászonkendővel dörzsölték le, lehetőleg illatosított kendővel. Az ing volt a fürdő. A testet nem mosták, hanem a testtel érintkező textilt cserélték.
Lajos parfümízlése élete során változott, és ez a változás maga is az ízlések változásának története. Fiatalon és középkorában a nehéz, animális anyagokat kedvelte: a cibetet, a szürke ámbrát, a pézsmaszarvas pézsmáját. Ezek voltak a XVII. századi parfümkészítés meghatározó jegyei: sűrűek, animálisak, tartósak és elég erősek ahhoz, hogy felvegyék a versenyt a környezet bűzével. Lakosztályait olyan agresszívan illatosították, hogy a látogatók olykor fojtogatónak találták a levegőt. Montespan márkiné, a király szeretője, állítólag annyira erősen illatosította magát, hogy az udvaroncoknak a jelenlétében hányingerük támadt.
Későbbi éveiben Lajos elfordult az erős parfümöktől, talán mert az életkor érzékennyé tette rájuk, talán mert második felesége, Madame de Maintenon a könnyebb illatokat kedvelte, talán mert a divat egyszerűen megváltozott. Elrendelte, hogy a jelenlétében senki ne viseljen nehéz illatot. Az udvar, amely évtizedekig abban versengett, ki illatosítja magát erősebben, egyik napról a másikra átállt a virágvizekre és a könnyebb aromás készítményekre. Egy egész esztétika fordult meg azért, mert egy öregedő király orra már nem bírta el, amit egykor megkövetelt.
De a kár, ha ez a helyes szó, megtörtént. Ötven éven át a versailles-i udvar a világ legnagyobb parfümkészítési laboratóriuma volt, és az itt kialakult technikák, formulák és szakmai struktúrák évszázadokra meghatározták az iparágat.
Az udvar megteremtette a parfumeur du roi, a királyi parfümőr figuráját is, amely valódi befolyással és jelentős jövedelemmel járt. Ezek nem közönséges iparosok voltak, hanem olyan mesteremberek, akik hozzáférhettek a király személyéhez, akiket beavattak a királyi tisztálkodás intim részleteibe, és olyan anyagokat bíztak rájuk, amelyek az uralkodó bőrét érintették. A tisztség olyan társadalmi súllyal járt, amilyet a céhtagság önmagában sosem adhatott volna. Szakmai törekvést is teremtett: azt az elképzelést, hogy a parfümőr több lehet ügyes kézművesnél, alkotói tekintély, az ízlés bírája, valaki, akinek az ítélete számít. Ezt az elképzelést ma magától értetődőnek vesszük. Versailles-ban találták ki, olyan termekben, amelyekben nagyjából egyenlő arányban érződött a cibet és a szennyvíz szaga.
Az illatosított kesztyű és a gantiers-parfumeurs
Az illatosított kesztyű mondja el a legtömörebben a történetet. A XVII. században Franciaországban a kesztyűkészítő és a parfümőr szakma jogilag összeolvadt. A céh neve gantiers-parfumeurs volt, és az egyesítés nem volt önkényes. A bőrt ebben az időszakban ürülékkel cserzették: kutyaürülékkel, galambtrágyával és vizelettel, és a szag förtelmes volt. A kesztyűk, az arisztokrata öltözet nélkülözhetetlen elemei, a cserzőműhely bűzét árasztották. A megoldás az volt, hogy a kész kesztyűket parfümbe áztatták: jázminba, neroliba, tubarózsába, pézsmába. A parfüm nem a bőr szagát egészítette ki, hanem harcolt ellene.
Medici Katalin már népszerűvé tette az illatosított kesztyűt, amikor az előző században Firenzéből érkezett, de XIV. Lajos idején mindenütt ott volt. Minden udvaronc ilyet viselt. Az illatosított bőr iránti kereslet előre hajtotta az új kivonási eljárások, az enfleurage, a macerálás és a lepárlás fejlődését, amelyek végül kiszabadították a parfümkészítést a kesztyűipartól való függésből. A XVII. század végére egyes gantiers-parfumeurs többet kerestek parfümmel, mint kesztyűvel. A mellékesből lett a fő üzlet. 1730-ban a céh királyi rendelettel hivatalosan kettévált, és a parfümkészítés a francia történelemben először önálló szakma lett.
Az eredet viszont megmaradt: Franciaországban a parfümkészítés nem azért lett szakma, mert a franciák szerették a szép illatokat, hanem mert el kellett fedniük az elviselhetetlen szagokat.
A népszerű elbeszéléseknél rosszabb higiéniai valóság
Versailles higiéniai valósága rosszabb volt, mint amennyit a legtöbb népszerű beszámoló elismer. A palota eredeti terve gyakorlatilag nem számolt a hulladék elvezetésével. Az udvaroncok éjjeliedényt használtak, amelyeket elvileg a szolgák ürítettek ki. A gyakorlatban a tartalmukat gyakran kidobták az ablakon az alattuk lévő udvarokra és kertekbe, vagy egyszerűen a folyosókon hagyták. A palota lépcsőházai, különösen a cselédlépcsők, hírhedtek voltak. Saint-Simon herceg, akinek Memoires című műve (1694 és 1723 között írta) a versailles-i életről fennmaradt legszemléletesebb beszámoló, többször feljegyezte, hogy udvaroncok folyosókon, kárpitok mögött és lépcsőkön könnyítettek magukon. A nagy szertartások idején, amikor ezrek zsúfolódtak össze a palotában, a helyzet kritikussá vált. A kertekben ideiglenes árnyékszékeket állítottak fel, de kevés volt belőlük, és rosszul tartották karban őket.
A konyhák, amelyek külön épületekben álltak, és föld alatti folyosók kötötték össze őket a palotával, óriási mennyiségű hulladékot termeltek. Elhullott állatok, megromlott ételek és konyhai maradékok halmozódtak fel a szolgálati területeken, amelyeket legjobb esetben is szabálytalanul takarítottak. Patkányok mindig voltak. A kerteket, bár távolról pompásak voltak, emberi és állati ürülékkel trágyázták, a díszcsatornák pedig, amelyeket elégtelen vízellátás táplált, meleg időben gyakorlatilag nyílt szennycsatornák voltak. A Nagy-csatorna, Le Notre tervének csillogó központi eleme, időről időre bezöldült és bűzleni kezdett.
Ebben a helyzetben a francia udvar parfümmániája nem könnyelműség volt, hanem triázs. A ruhába varrt sachets, a kandallópárkányokon égő cassolettes, a minden felületen álló potpourri-tálak, az illatosított legyezők, amelyekkel a nők személyes, belélegezhető levegőzónát teremtettek maguknak: mindez nem dísz volt, hanem védekezés. A parfümőr éppoly nélkülözhetetlen volt az udvar működéséhez, mint a szakács vagy az orvos. Talán még inkább, mert a szakács csak megetethetett, az orvos csak eret vághatott, a parfümőr viszont magát a levegőt tehette elviselhetővé.
Gondoljunk bele, mekkora feladat egy ilyen méretű épületben fenntartani az illatok rendjét. Már a királyi lakosztályok is állandó füstölést igényeltek: aromás pasztillákat égettek ezüst illatégetőkben, illatos vizeket permeteztek hevített fémlemezekre a levegő illatosítására, narancsvirággal és rózsaszirommal teli tálakat cseréltek naponta. A királyné lakosztályainak saját illatrendje volt, a királyétól eltérő. Minden nagy fogadótermet kezeltek az állami ceremóniák előtt. A kápolnát a mise előtt füstölték. A palota naponta elhasznált aromás anyagainak mennyisége óriási volt: fontszám benzoe, sztirax és labdanum, gallonszám narancsvirágvíz, bálaszám szárított levendula és rozmaring. Versailles nem egyszerűen fogyasztója volt a parfümnek. Puszta mennyiségben mérve a születőben lévő parfümipar addigi legnagyobb vevője volt.
Hogyan hajtotta előre a szükség a francia parfümkészítés újításait
Ennek az időszaknak a következményei a parfümkészítés történetére nézve óriásiak, mégis ritkán esik szó róluk. A modern francia parfümkészítés szinte minden technikája és konvenciója Versailles-ban alakult ki vagy csiszolódott tovább, és szinte mindet a szükség hajtotta, nem az élvezet.
A gazdag, igényes ügyfelek egyetlen helyre koncentrálódása olyan piacot teremtett, amely jutalmazta az újítást. A parfümőrök olyan formulák kifejlesztésében versengtek, amelyek tartósak voltak, nem csupán kellemesek, olyan illatok, amelyek kitartottak egy egész udvari napon át, étkezéseken és táncokon, valamint a túlfűtött, zsúfolt termekben töltött órákon keresztül. A tartósság problémája, vagyis az, hogyan lehet egy illatot kitartóvá tenni, a parfümkészítés központi műszaki kihívása (amely szorosan összefügg az illatfelhő fizikájával), és először Versailles-ban kellett komolyan szembenézni vele, ahol a délre elhalványuló illat használhatatlan volt.
Az alkoholalapú parfümkészítés, amely desztillált szeszt használ az illatanyagok hordozójaként, az udvar igényei nyomán gyorsabban fejlődött. Ennek eredménye később a kölnivíz és leszármazottai formájában öltött végleges alakot. Az olajalapú parfümök, amelyeket a bőrre és a ruhára vittek fel, hatékonyak voltak, de korlátozottak. Az alkoholalapú készítményeket szórni, fröcskölni lehetett, sőt magára a levegőre is fel lehetett vinni, így illatzóna alakult ki viselőjük körül. Az eau de toilette, szó szerint a toilette vize, vagyis az öltözködés vize, ebben a korszakban jelent meg önálló formaként: könnyebb a hagyományos parfümnél, de arra tervezték, hogy napközben bőségesen és ismételten használják.
A parfüm társas nyelvtana, vagyis az az elképzelés, hogy az illat rangról, ízlésről és identitásról üzen, Versailles-ban alakult ki. Olyan udvarban, ahol a király közelsége volt mindennek a mércéje, és ahol ez a közelség órákig tartó állást jelentett zsúfolt, levegőtlen teremben, a parfümválasztás ugyanolyan olvasható társas jelzés volt, mint a ruha vagy a rang. A túl sok parfüm azt sugallta, hogy az illető rejteget valamit. A túl kevés azt, hogy nem engedhette meg magának, vagy nem törődött vele, ami Versailles státuszgazdaságában ugyanazt jelentette. A megfelelő parfüm a megfelelő mennyiségben azt mutatta, hogy viselője uralja a testét, a környezetét és az arisztokrata életet szabályozó íratlan kódokat.
Történet, amelynek kényelmetlennek kell maradnia
Ez a történet kényelmetlen, és kényelmetlennek is kell maradnia. A modern parfümkészítés az öröm, az önkifejezés és az érzékiség művészeteként mutatkozik be. És mindez igaz is rá. De az undorban, a félelemben és abban a kétségbeesett kísérletben gyökerezik, hogy elviselhetővé tegyék az elviselhetetlen környezetet. A francia parfümkészítés nagy újítása nem az volt, hogy felfedezte az illat szépségét. Ezt a történelem minden kultúrája ismerte. Az újítás az volt, hogy a szépséget rendszeresen, hivatásszerűen, technikailag kifinomult módon fegyverként vetették be a mocsok ellen.
Versailles nem illatos paradicsom volt. Pompás kloáka volt, amely illatszerekkel tette magát elviselhetővé. Az erre kifejlesztett eszközök, a kivonási eljárások, az alkoholalapú formulák, a szakmai céhek és a társasági szabályok pedig egy olyan iparág alapjává váltak, amely ma évente több tízmilliárd dollárt termel.
Ha legközelebb parfümöt fúj magára, gondoljon arra, hogy kicsiben és fényűzően ugyanazt a mozdulatot ismétli, amelyet a XVII. századi udvarhölgy tett, amikor illatosított legyezőt emelt az orrához egy emberi ürülék szagú folyosón. A mozdulat felismerhetetlenségig finomodott. A késztetés semmit sem változott.
Lásd még: Marie Antoinette személyi parfümőre
Hét 20%-os extrait de parfum, egy gyűjtemény. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
