Két ember áll ugyanazon a nyitott flakon fölött. Az egyik azt mondja, ibolyát és hidegkrémet érez. A másik szerint faforgácsot, és semmi mást. Nem költőieskednek, és nem az ízlésüket mutogatják. Teljes őszinteséggel két összeegyeztethetetlen valóságról számolnak be.
Olvasási idő: 11 perc
Ez nem metafora. Ez mérési eredmény.
A huszadik század nagy részében a parfümkészítés olyan alapvető feltevésre épült, hogy soha senki nem vizsgálta meg: arra, hogy a parfüm, ha egyszer megkomponálták, rögzített tárgy. A parfümőr felépíti a szerkezetet. A viselő megkapja. Az illatról szóló vitákat a „szubjektivitás” címszó alá sorolták, és ez a szó volt az a szőnyeg, amely alá rengeteg biológiát söpörtek.
A szőnyeget felhajtották. Ami alatta van, mindent megváltoztat, amit a parfümről tudni véltünk: arról, hogy mi az, kié, és hogy a parfümőr és a viselő valaha is, bármilyen érdemi értelemben, ugyanazt a műalkotást éli-e meg.
Négyszáz receptortípus, mindegyik genetikailag egyedi
Az emberi orr nem úgy érzékeli a szagot, ahogy a szem a fényt. A látás háromféle csapsejtre épül. A hallás az alaphártya mentén húzódó frekvenciagradiensre. A szaglás nagyjából négyszáz független receptorfehérjére, amelyek mindegyikét saját gén kódolja, és mindegyik más molekulaformára hangolt. Belégzéskor az illékony molekulák a szaglóhámhoz kötődnek, amely egy bélyegnyi szövetfolt az orrüreg tetején, és minden molekula úgy illeszkedik egy receptorba, ahogy a kulcs a zárba. Az egyszerre aktiválódó receptorok kombinációja hozza létre az érzetet. A rózsa nem egyetlen jel. A rózsa akkord: ötven-hatvan receptor szólal meg egyszerre, és az agy az akkordot „rózsaként” értelmezi.
Itt kezdődik a baj.
Az ember genomjában nagyjából 800 szaglóreceptor-gén van: ezt a Humán Genom Projekt térképezte fel, Doron Lancet és munkatársai pedig a Weizmann Tudományos Intézetben részletesen katalogizálták. Több mint a fele pszeudogén: elromlott másolat, evolúciós törmelék, olyan gének, amelyek valaha működő receptort kódoltak, de az évezredek alatt annyi mutációt halmoztak fel, hogy már nem képződik róluk működőképes fehérje. Marad nagyjából 400 működő receptor. A „működő” jelző azonban nagyvonalú. Ezen a 400-on belül bármely két egyén közti eltérés elképesztő.
Az egynukleotidos polimorfizmusok, rövid nevükön SNP-k, a DNS-szekvencia pontmutációi. Egy betű változik. A legtöbb génben az egybetűs változás semmi megfigyelhetőt nem okoz. A szaglóreceptor-génekben, amelyek olyan fehérjéket kódolnak, amelyeknek nanométeres pontossággal kell megragadniuk egy molekulát, az egybetűs változás annyira módosíthatja a kötőzseb alakját, hogy a receptor vakká válik arra a molekulára, amelynek érzékelésére készült. Vagy finomabban: eltolhatja a receptor érzékenységét, így ha az egyik ember egy molekulát már milliárdnyi részenként tíz rész koncentrációban érez, a másiknak száz részre van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán észlelje.
Az eredményt a genetikusok specifikus anozmiának nevezik: valaki egyetlen molekulát nem érez, miközben a szaglórendszer többi része tökéletesen működik. Nem tud róla. Nem is tudhat, mert sosem érezte a hiányzó molekula szagát. Nem olyan, mint a színvakság, ahol a hiány próbatáblával kimutatható. A specifikus anozmia rejtve marad az érintett előtt. Egyszerűen kissé más szagokat érez, mint a többiek, és nem tudhatja, melyik hangok hiányoznak a dalból.
Androszténon: a molekula, amelyet az emberek harmada nem érez
A legtöbbet vizsgált példa az androszténon: szteroidvegyület, amely a szarvasgombában, a zellerben, a sertéshúsban és az emberi izzadságban is előfordul. Az 1970-es években a kutatók különös mintázatot vettek észre az anozmiaszűrésekben: a résztvevők nagyjából harmada egyáltalán nem érezte az androszténont, még olyan koncentrációban sem, amely más alanyokat kiűzött a szobából. Akik érezték, két táborra oszlottak, és a két tábor mintha két különböző molekulát írt volna le. Egyesek kellemes, édes, szinte virágos jellegről számoltak be. Mások szerint tolakodóan vizeletszagú, olyan, mint egy reménytelenül elhanyagolt öltöző.
Évtizedekig ezt érdekes furcsaságként tartották nyilván. Aztán 2007-ben a Rockefeller Egyetemen Andreas Keller és Leslie Vosshall vezette csapat azonosította a genetikai hátteret. Az OR7D4 nevű receptor köti az androszténont. Az OR7D4 variánsai, amelyeket a gén SNP-i hoznak létre, döntik el, hogy az androszténont kellemesnek, taszítónak vagy észlelhetetlennek találjuk. A genotípus és az észlelés közti korreláció közvetlen, reprodukálható és elég erős volt ahhoz, hogy egy nyálmintából megjósolható legyen valaki reakciója, anélkül, hogy bárki kinyitna egy flakont.
Gondoljunk bele, mit jelent ez olyan parfümre nézve, amely androszténont vagy valamelyik szerkezeti rokonát tartalmazza. Az ilyen parfüm illatfelhője nem egyféle. Háromféle. A teremben lévők egyharmada semmit nem érzékel. Egyharmada édességet. Egyharmada bántó szagot. A parfümőr aszerint döntött a molekula mellett, ahogyan ő maga érzi, ez pedig a saját OR7D4-variánsától függ. A parfümőr olyan közönségnek komponál, amelynek hardvere mérhető, genetikailag meghatározott módon más, mint a sajátja.
β-ionon, ibolya és az OR5A1 receptorgén
Az ibolya illatáért leginkább a β-ionon felel. Része az íriszgyökér púderes, íriszes jellegének, egyes bogyós gyümölcsök sokrétű édességének és bizonyos oolong teák meleg, virágos háttérillatának is. Ha valaki valaha ibolyacsokorba temette az arcát, és nem értette, mit esznek rajta mások, annak az OR5A1 lehet az oka.
Jeremy McRae és munkatársai 2013-ban a Current Biology folyóiratban kimutatták, hogy az OR5A1 genetikai változatossága erősen befolyásolja a β-ionon iránti érzékenységet. Bizonyos variánsok hordozói közül egyesek meglepően erősen érzik: nehéznek, szinte nyomasztónak írják le, mintha lila súly nehezedne a szájpadlásukra. Mások, akik ugyanazon gén más variánsait hordozzák, alig vagy egyáltalán nem érzik.
A β-ionon nem mellékes molekula a parfümkészítésben. Az írisz a legbecsesebb jegyek közé tartozik a klasszikus francia hagyományban. Egy íriszes kompozíció alapjaiban más annak, aki kis érzékenységű OR5A1-variánst hordoz, mint annak, aki nagy érzékenységűt. Az első a kísérőjegyeket érzi: a fás jegyeket, a pézsmát és a gyantákat, amelyek az íriszt körülveszik. A második számára az írisz olyan vastag ibolyapúderfal, hogy mindent eltakar, ami mögötte van. Ez nem ugyanazon festmény két értelmezése. Két különböző festmény, ugyanabban a keretben.
A genetikai változatosság az egész szaglásra kiterjed
Az androszténon és a β-ionon a legjobban dokumentált eset, mert ezeket vizsgálták a legkorábban, de nem kivételek. Az elv a szaglás teljes skáláján érvényes.
A trimetil-amint, ezt az erős halszagú vegyületet, egyesek a receptoraik eltérése miatt nem érzik. Az izovaleriánsav, amely az érlelt sajt és a lábizzadság szaga mögött áll, genetikailag meghatározott eltérést mutat mind az érzékelési küszöbben, mind a hedonikus értékben. Ami az egyiknek roquefort, az a másiknak tornaterem. A Galaxolide szintetikus pézsma, amelyet az International Flavors and Fragrances fejlesztett ki az 1960-as években, és azóta a kereskedelmi parfümök csaknem felében használnak. A népesség jelentős kisebbsége egyáltalán nem érzi, ami óriási jelentőségű abból a szempontból, hogyan működnek a pézsmák alapjegyként.
Mindegyik olyan, mint egy zongorabillentyű, amely az egyes hallgatóknál vagy megvan, vagy hiányzik, és vagy tisztán szól, vagy hamisan. Mivel a négyszáz működő receptor mindegyikének egyéni SNP-profilja van, minden ember egyedi receptorujjlenyomatot hordoz. Nincs két ember, akinek ugyanaz a szaglóhangszere volna. Az akkordok mások. Így a zene is más.
A bőrünk dönti el, mely molekulák jutnak az orrunkig
A genetika azt dönti el, mely molekulákat érzékelhetjük. A bőrünk azt, mely molekulák egyáltalán eljutnak az orrunkig.
A parfüm nem statikus tárgy. Illékony rendszer, különböző gőznyomású és molekulatömegű molekulák populációja, amelyek más-más mértékben vonzódnak az emberi bőr felszínén lévő olajokhoz és vízhez. Amikor a parfüm találkozik a bőrrel, olyan kémiai környezetbe jut, amely egyénenként nagyon eltér. A bőr pH-ja a bőrgyógyászati referenciaadatok szerint nagyjából 4,5 és 6,5 között mozog, és ez a tartomány elég széles ahhoz, hogy felgyorsítsa vagy lassítsa egyes molekulacsaládok párolgását. A faggyú összetétele, vagyis a faggyúmirigyek váladékában lévő lipidek keveréke, függ a genetikától, az étrendtől, a hormonális állapottól és a bőrápolási szokásoktól. Egyes molekulák könnyen oldódnak a faggyúban gazdag bőrben, és órákon át lassan szabadulnak fel. Ugyanezek a molekulák szárazabb bőrön percek alatt elillannak, és eltűnnek.
Aztán ott a mikrobióma. Az emberi bőrön több száz baktériumfaj él, és a populáció olyan egyedi, mint az ujjlenyomat. Ezek a baktériumok nem passzív bérlők. Anyagcserét folytatnak. Lebontják a molekulákat, újrakombinálják a töredékeket, és olyan melléktermékeket állítanak elő, amelyeknek saját illatuk van. A San Diego-i Kaliforniai Egyetemen Pieter Dorrestein és Rob Knight vezetésével végzett kutatás kimutatta, hogy az emberi bőrből felszálló illékony szerves vegyületeket jelentősen formálja a bőrön élő mikrobióma, és hogy a mikrobióma mintázata elég állandó ahhoz, hogy biometrikus azonosítóként szolgáljon.
Amikor egy parfümmolekula találkozik a bőrünkkel, nem egyszerűen elpárolog róla. A baktériumaink lebontják. Az anyagcsere melléktermékei az illat részévé válnak. Két ember, aki ugyanazt a parfümöt viseli, nem ugyanazt viseli. Az egyik ember bőrbaktériumai egy észtert alkoholra és savra bonthatnak, és ettől élesebb, zöldebb lesz az illat. Egy másik ember baktériumai érintetlenül hagyhatják az észtert, így megmarad a kerekebb, gyümölcsösebb jelleg. A bőr nem vászon. A bőr alkotótárs, és engedélykérés nélkül átírja a kompozíciót.
A hidratáltság újabb változó. A jól hidratált bőr a parfümmolekulákat vékony nedvességrétegben tartja, amely lassítja a párolgást, és meghosszabbítja a fejjegyek érzékelhető élettartamát. A kiszáradt bőr gyorsan elengedi a könnyebb molekulákat, vagyis a viselő hamarabb ér el a szív- és alapjegyekig. Két ember ugyanabban a pillanatban fújja magára ugyanazt a parfümöt. Harminc perc múlva a kompozíció idővonalának más pontján tartanak. Az egyik még a citrusos nyitásban van. A másik már a fás, gyantás alapjegyeknél tart. Úgy viselik ugyanazt a parfümöt, ahogy ugyanazt a regényt olvassa két olvasó, amikor az egyik a harmadik fejezetnél jár, a másik a kilencediknél.
Az érzelem és az emlékezet a megismerés előtt dolgozza fel az illatot
Miután a molekula a receptorhoz kötődött, és a jel felért a szaglóidegen, a feldolgozás akkor sem egységes. A szaglójelek a piriform kéregen, az amygdalán és a hippokampuszon haladnak át, mielőtt tudatossá válnának. Az illat tehát előbb jut el az agy érzelmi és emlékezeti rendszereibe, mint a kognitív területekre. Előbb hat ránk egy szag, mint hogy megneveznénk. Reagálunk, mielőtt felismernénk.
Az egy-egy molekulához kötődő emlékek eleve mindenkinél mások. A benzaldehid (keserűmandula) illata más emlékeket idéz fel annak, akinek a gyerekkori karácsonyaihoz hozzátartozott a marcipán, és teljesen másokat annak, aki kémiai laboratóriummal köti össze. A hedonikus válasz, az öröm vagy az undor érzése, nem a molekula belső tulajdonsága. Tanult társítás, amely a genetikai érzékenységre rakódik, az pedig a bőr kémiájára. Mire a parfümből tudatos érzet lesz, annyi egyéni szűrőn ment át, hogy az eredeti kompozíció már nem is annyira rögzített jel, inkább utasítások sora, amelyet minden test a maga módján értelmez.
Ez nem szubjektivitás a hétköznapi értelemben, abban az értelemben, ahogy azt mondjuk: „mindenkinek más az ízlése”. Ez szubjektivitás élettani értelemben. Az érzékelő apparátus más. Az érzékelt tárgy más. Más az emlékezeti háttér is, amelyben az észlelést értelmezzük. Minden szinten, a géntől a receptoron, a bőrön és az idegsejten át az emlékezetig, a jelet átalakítja a test, amelyen áthalad.
A parfüm: művészet rögzített tárgy nélkül
Gondoljunk bele, mit jelent ez a parfümkészítés mint művészeti ág számára.
A festmény rögzített tárgy. A vásznon lévő pigmentek ugyanazokat a hullámhosszakat bocsátják ki minden néző felé. Az anomális trikromáciában szenvedő néző másként látja a képet, a festmény maga azonban nem változik. A zenére ugyanez áll: a hanghullámok minden hallgató számára azonosak, még ha az érzelmi válasz eltér is. Az irodalom minden olvasónak ugyanazt a szósort adja.
A parfümkészítés más. Maga a műalkotás változik. Az orrunkat elérő molekulák a bőrünktől függnek. E molekulák érzékelése a receptorainktól függ. Az érzékelés érzelmi színezete az emlékezetünktől függ. A parfümőr lehetőségek halmazát alkotja meg, egy molekuláris partitúrát, és minden viselő a saját teste hangszerén adja elő. Két előadás sem egyforma. Egyik előadás sem „helyesebb” a másiknál, mert nincs viszonyítási előadás, nincs mesterfelvétel, nincs kanonikus változat, amelyhez az összes többit mérni lehetne.
A parfümorgonánál dolgozó parfümőr egyetlen hallgatónak komponál: önmagának. Minden molekulát, amelyet beépít, a saját receptoraival, a saját bőrén, a saját emlékein keresztül ítél meg. Az a parfümőr, aki egy bizonyos íriszjegyet szeret, az OR5A1 nagy érzékenységű változatát hordozhatja. Az a viselő, aki ugyanezt az illatot „túl fásnak” találja, a kis érzékenységű változatot hordozhatja, és az írisz csak suttog számára, miközben a szantálfa harsog. Egyikük sem téved. Mindketten azt a zenét hallják, amelyet a hangszerük el tud játszani.
Nincs hierarchia a szándék és az érzékelés között
Érdemes elidőzni azon, milyen radikális ez filozófiailag. A legtöbb művészeti ág magában hordoz egy kimondatlan hierarchiát: a művész szándéka a mérce, amelyhez a közönség reakcióját mérik. Ha a néző „félreolvas” egy festményt, a bevett nézet szerint a néző hibázott, nem a festmény. Ha a hallgató unalmasnak találja a szimfóniát, a bevett nézet szerint a hallgatónak nincs meg hozzá a műveltsége, hogy értékelje.
A parfümkészítés nem képes fenntartani ezt a hierarchiát. Ha a lakosság harminc százaléka egyszerűen nem érzi azt a molekulát, amelyet a parfümőr a kompozíció központi elemének tart, semmilyen értelemben nem mondható, hogy ez a harminc százalék „téved”. Nem arról van szó, hogy nem tudják értékelni a művet. Másik műalkotást élnek meg, olyat, amelynek a biológiájuk volt a társszerzője, tudtuk és beleegyezésük nélkül.
Ettől a parfümkészítés olyan radikálisan demokratikus, amilyen egyetlen más művészeti ág sem. A viselő nem passzív befogadó. A viselő alkotótárs, és az alkotás, amelyben részt vesz, egyedi: a genetikája, a bőre, a baktériumai, az emlékei és az a bizonyos délután metszéspontjában jön létre, amikor a csuklóját a szórófejhez nyomta. A parfümőr megszabja a feltételeket. A végleges változatot a biológia írja.
Amikor két ember vitatkozik azon, milyen egy illat, egyikük sem téved. Ugyanaz a molekuláris partitúra áll előttük, és más zenét hallanak, mert ők maguk más-más hangszerek. A nézeteltérés nem az érzékelés kudarca. Annak a bizonyítéka, hogy az érzékelés működik, hogy az orr pontosan azt teszi, amire négyszáz receptorgén, félmilliárd év gerinces evolúció és egy megismételhetetlen emberi élet felkészítette: személyes, átruházhatatlan, biológiailag egyszeri képet alkot a kémiai világról.
Egy parfümöt nem lehet helyesen szagolni. Csak a magunk módján. A molekulát nem érdekli, mit mondtak nekünk arról, milyen illatúnak kell lennie. Beleillik a receptorunkba, vagy nem illik bele, és ami utána következik, egyedül a miénk.
Ez nem a parfümkészítés korlátja. Ez a művészeti ág legradikálisabb tulajdonsága: egy flakonban nem egyetlen illat van, hanem több milliárd lehetséges illat: egy minden testnek, amely valaha viseli. A parfümőr a kérdést komponálja. A bőr írja a választ.
Hét 20%-os extrait de parfum, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet tartalmazza 2 ml-es kiszerelésben.
