A francia irodalom egyik részletét olyan gyakran idézik, hogy szellemi tapétává vált: mindenütt ott van, de senki sem vizsgálja. Ismerjük, vagy legalábbis azt hisszük. Egy férfi teába márt egy kis süteményt, és az íz felnyitja az emlékezet katedrálisát. A jelenet Marcel Proust A la recherche du temps perdu című művének első kötetéből való, és szolgálatba állította minden idegtudós, parfümőr, pszichológus, TED-előadó, és mindenki, akinek valaha irodalmi alibi kellett ahhoz az állításhoz, hogy a szaglás az érzékek közül a legerősebben kapcsolódik az emlékezethez.
Olvasási idő: 10 perc
Egyetlen baj van vele. A részlet az ízről szól.
Mit írt valójában Proust a madeleine-ről
Legyünk pontosak, hiszen Proust az volt. Az elbeszélő, akit szintén Marcelnak hívnak, az anyját látogatja. Fáradt, fázik, csüggedt. Az anyja teát és madeleine-t kínál neki, azt a kicsi, kagyló alakú süteményt, amelynek fodros formája azóta a nyugati kánon legismertebb cukrászsüteményévé vált. Ajkához emeli a kanálnyi teát, amelyben a sütemény egy darabkáját áztatta. És akkor:
„Et tout d'un coup le souvenir m'est apparu. Ce gout, c'etait celui du petit morceau de madeleine que le dimanche matin a Combray... ma tante Leonie m'offrait apres l'avoir trempe dans son infusion de the ou de tilleul.”
„És hirtelen megmutatkozott az emlék. Az íz a madeleine kis darabkájáé volt, amelyet vasárnap reggelenként Combray-ban... Leonie nénikém kínált nekem, miután belemártotta teájába vagy hársfavirág-főzetébe.”
Ce gout, ez az íz. Nem cette odeur. Proust a szavait annak a férfinak a megszállott pontosságával választotta, aki tizennégy évet töltött egyetlen regény átdolgozásával egy parafával bélelt hálószobában. Azt írta: gout. Ízt értett alatta. Az előhívó inger ízlelési, nem szaglási. A szaglás persze részt vesz benne, és Proust jól tudta, milyen bensőséges kémiai kapcsolatban áll a két érzék, de az általa leírt mechanizmus egy falat teába mártott sütemény, amely a nyelven olvad szét. Ez a zamat a maga teljes, többérzékszervi összetettségében: íz, retronazális szaglás, textúra, hőmérséklet. Ezt „szaglásra” szűkíteni olyan, mintha a Missa Solemnis egészét egyetlen fagottszólóra szűkítenénk.
A leegyszerűsítés mégis tartja magát. Bármelyik ismeretterjesztő idegtudományi könyvben, parfümmarketing-megbízásban vagy egyetemi pszichológiai tankönyvben ott találjuk a madeleine-t, a szaglási emlékezet mellett szóló első számú bizonyítékként. A „Proust-jelenség” kifejezést nem Proust alkotta meg, aki elég józan volt ahhoz, hogy 1922-ben meghaljon, még mielőtt bárki márkát csinálhatott volna a prózájából, hanem Simon Chu és John Downes, a Liverpooli Egyetem két pszichológusa, akik 2000-ben tanulmányt publikáltak, és ebben a regényíróról nevezték el az illat kiváltotta önéletrajzi emlékezés élményét. Tanulmányuk szigorú volt. Irodalmi olvasatuk nem. Egy ízről szóló részletből indultak ki, és a szaglás köré építettek kutatási területet.
Ez nem szőrszálhasogatás. Pontosabban az, de olyan, amelynek tétje van, mert a félreolvasás egy évszázadnyi hanyag gondolkodást szentesített arról, mit csinál valójában az orr.
Hogyan kerüli meg a szaglórendszer a talamuszt
Íme, mit csinál valójában az orr, és ez sokkal furcsább a mítosznál.
Az öt klasszikus érzék közül a szaglás az egyetlen, amely úgy jut el a kéregig, hogy előtte nem halad át a talamuszon. Ez neuroanatómiai tény, amely Santiago Ramon y Cajal az 1890-es években végzett, úttörő jelentőségű szaglási idegpályakutatásáig vezethető vissza, és a modern pályajelölő vizsgálatok is megerősítették. Felépítését tekintve ez annyira különös, hogy megérdemel egy pillanatnyi tiszta anatómiai csodálatot. A talamusz az agy nagy átkapcsolóállomása, diónyi képlet az agytörzs tetején, amely érzékszervi kapcsolótáblaként működik. Minden látvány, hang, érintés és íz átmegy rajta: a talamusz átválogatja, összefüggéssel és fontossággal címkézi, és csak utána továbbítja azokra a kérgi területekre, amelyek értelmet adnak neki. A talamusz a tudat ajtajának kidobója. Ez dönti el, mi léphet be, és milyen ruhában érkezik.
A szaglás egyszerűen átugorja a sort.
Ha belélegzünk egy illékony molekulát, mondjuk a nyírfakátrány füstös, cserzett bőrre emlékeztető édességét vagy a galbanum zöld, fémes csattanását, az a molekula az orr szaglóhámjának nagyjából négyszáz szaglóreceptor-típus egyikéhez kötődik. Ezt a receptorcsaládot Linda Buck és Richard Axel azonosította először, 1991-es, Nobel-díjjal jutalmazott tanulmányukban, amely a Cell folyóiratban jelent meg. A jel a szaglóidegen át felfelé halad, átjut a koponya rostalemezén, és a szaglógumóba ér. Innen az út közvetlen: a piriform kéregbe és, ami döntő, a mandulamagba. Nincs kitérő a talamuszon át. Nincs bürokratikus feldolgozás. A molekula azelőtt éri el az érzelmi agyunkat, hogy a racionális agyunk sejtené, mi történt.
Ez egyedülálló az érzékek között. A látás a talamusz külső térdestestén halad át. A hallás a belső térdestesten. Az érintés a ventrális hátulsó magon. Az íz, az az érzék, amelyről Proust valójában írt, a ventrális hátulsó mediális magon. Mindegyik a talamusz közvetítésére szorul. A szaglás nem. Magánliftje van a limbikus rendszerhez, és minden lélegzetvételnél használja.
A következmények jelentősek, és rendszeresen félreértik őket. A mandulamag nem emlékezeti szerv. Érzelmi feldolgozóközpont, az a struktúra, amelyhez leginkább a félelemkondicionálás, a veszély felismerése és az ingerek érzelmi töltetének gyors megállapítása kötődik. Amikor a szaglás közvetlenül a mandulamaghoz kapcsolódik, nem emléket hoz létre, hanem érzést. Az érzés ezután bevonhatja az emlékezeti köröket, a hippokampuszt, az entorinális kérget, azt a kidolgozott iktatórendszert, amely az eseményeket térben és időben kódolja, de a kezdeti esemény érzelmi, nem emlékezeti. Az orrunk nem emlékszik. Az orrunk érez. Az emlék később jön, és megbízhatatlanul jön.
Rachel Herz és a szaglási emlékezet hűsége
Rachel Herz, a Brown Egyetem kognitív idegtudósa, aki két évtized jelentős részét éppen ennek a jelenségnek a kutatásával töltötte, olyasmit mutatott ki, aminek el kellene gondolkodtatnia mindenkit, aki valaha azt állította, hogy a szaglás az átlagosnál nagyobb hűséggel nyitja fel az emlékeket. Herz és munkatársai elegáns kísérletsorozatban ugyanahhoz a személyes emlékhez kapcsolódó ingereket mutattak a résztvevőknek, különböző érzékcsatornákon át. Egy alany például egy nagymamánál töltött gyerekkori élményt idézhetett fel látási inger (fénykép), hallási inger (a nagymama hangjának felvétele) vagy szaglási inger (a parfümjének vagy a konyhájának illata) segítségével.
Az eredmények következetesek és szembetűnőek voltak. A szaglási inger felidézte emlékeket jelentősen érzelmesebbnek, hangulatukban élénkebbnek értékelték, úgy érezték, jobban kiszakítják őket a jelenből, és inkább képesek voltak előidézni azt a torokszorító érzést, amelyet nosztalgiának nevezünk. De amikor ezeket az emlékeket ellenőrizhető tényekhez mérték, vagyis dátumokhoz, helyszínekhez, jelen lévő személyekhez, az események tényleges sorrendjéhez, kevésbé voltak pontosak, mint a látás vagy a hallás felidézte emlékek. Az érzelmi intenzitás fordítottan korrelált a tényszerű pontossággal.
Ez a szaglási emlékezet szégyellnivaló titka. Nem hű felvétel. Meggyőződéssel előadott hallucináció. Az orr nem játssza vissza a múltat, mint egy filmtekercset, hanem érzelmi állapotot hoz létre, majd bevon minden önéletrajzi anyagot, ami kéznél van, hogy igazolja az érzést. Megérzünk valamit, óriási érzés támad bennünk, és az agyunk, amely mint mindig, kétségbeesetten vágyik a narratív összefüggésre, emléket épít az érzelem magyarázatára. Az emlék éppen azért érződik igaznak, mert az érzelem valódi. Maga az emlék viszont lehet konfabuláció, kollázs, több alkalom és helyszín összevarrt keveréke, amelyet egy történetet követelő érzés nyomása hozott létre.
Proust a maga módján értette ezt. A madeleine-pillanatot követő rész nem egyszerű visszaemlékezés. Fáradságos rekonstrukció: Marcel megpróbálja azonosítani az érzet forrását, többször kudarcot vall, tudatosan kiüríti az elméjét, és újra próbálkozik. „Je pose la tasse et me tourne vers mon esprit. C'est a lui de trouver la verite.” Leteszem a csészét, és az elmémhez fordulok. Neki kell megtalálnia az igazságot. Az íz kiváltja az érzést, az elmének pedig meg kell dolgoznia az emlékért. Proust az akaratlan emlékezést nem egyszerű lejátszó mechanizmusként írta le, hanem érzelmi rajtaütésként, amelyet az értelmi régészet munkája követ. Annak a jelenségnek a mai neve, amelyet Proust ábrázolt, az „akaratlan önéletrajzi emlékezet”, pontosabb, mint a „szaglási emlékezet”, de kevésbé eladható, és valószínűleg ezért maradt alul.
A szaglás alapvető szubjektivitása
A népszerű változat egy további bonyodalmat is figyelmen kívül hagy, ez pedig a szaglás alapvető szubjektivitása.
A látórendszerben az alapvető hardver viszonylag egységes az emberi populációban. A színtévesztéshez hasonló kóros állapotoktól eltekintve az egyik ember retinájának csapjai és pálcikái nagyjából úgy működnek, mint a másikéi. Abban vitatkozhatunk, hogy szép-e egy festmény, de abban általában egyetértünk, hogy kék-e. A szaglórendszer nem kínál ilyen egyetértést.
A jelenséget specifikus anozmiának hívják: valaki egy adott szagmolekulát nem érez, miközben a szaglása egyébként ép. E változatosság genetikai alapja minden szaglási találkozást másként alakít. Nem ritka. Valójában annyira gyakori, hogy csaknem általános: szinte mindenki specifikusan anozmiás legalább egy vegyületre. A legtöbbet vizsgált eset az androsztenon: ez a szteroid az izzadságban, a szarvasgombában és a sertéshúsban is előfordul. Andreas Keller és Leslie Vosshall, a Rockefeller Egyetem kutatóinak vizsgálatai szerint nagyjából minden harmadik ember egyáltalán nem érzi. Azok között, akik érzik, a reakciók élesen eltérnek: egyesek kellemesnek, halványan virágosnak találják, mások taszítónak, vizeletszagúnak. A molekula ugyanaz. A receptorok mások. Az élmény összemérhetetlen.
Vagyis a „szaglási emlékek”, amelyeket a kutatók vizsgálnak, és amelyeket romantikusan a Proust-hatásnak tulajdonítanak, nem közös ingerekre épülő, egyetemes emberi élmények. Személyes, élettanilag sajátos válaszok egy kémiai környezetre, amelyben mindenki másként él. Nagyanyánk konyhájának nem ugyanolyan az illata számunkra, mint a testvérünknek, és nemcsak azért, mert más asszociációink vannak, hanem azért is, mert mások a receptoraink. A hardver mindenkinél más. Az erre épülő emlékek ezért olyan módon egyediek, ahogyan a látási vagy hallási emlékek nem. A szó legszigorúbb értelmében közölhetetlenek.
Ennek alázatra kellene tanítania mindenkit, aki parfümök készítésével vagy a róluk való írással foglalkozik. Amikor a parfümőr az orgonánál komponál, és az Iso E Super nevű fás illatmolekulát használja, amelyet sugárzó, szinte kísérteties hatásáért kedvelnek, a szaglási pszichofizikai kutatások szerint bármely közönség nagyjából 20%-a nem érzi. Nem akadékoskodnak, csupán élettanilag így működnek. A flakonban ugyanaz a folyadék lehet, de az élmény, amelyet kivált, nem ugyanaz. A parfüm nem tárgy. Esemény, amely minden orrban másként zajlik le.
Mi marad meg, ha lehámozzuk a mitológiát
Mi marad hát a Proust-hatásból, ha lehántjuk róla a félreolvasást, a mitológiát és a talamikus kivételességet?
Történetesen valami jobb a mítosznál.
Amit Proust valójában leírt, és amit az őszintén olvasott idegtudomány megerősít, nem az, hogy a szaglás megbízható csatorna a múlthoz, hanem az, hogy a kemoszenzoros élmény (Proust esetében az íz és a szaglás együtt) akaratlan önéletrajzi emlékeket válthat ki, amelyeket rendkívüli érzelmi élénkség és megkérdőjelezhető tényszerű pontosság jellemez. A mechanizmus nem misztikus. Anatómiai: a szaglógumóból a mandulamagba vezető közvetlen pálya megkerüli a talamikus átkapcsolót, amely a többi érzéknél egyfajta kontextusba helyező pufferként működik. A szaglás nyersen és közvetítés nélkül éri el az érzelmi agyat. Az eredmény nem emlék abban az értelemben, ahogyan általában értjük: keltezhető, helyhez köthető, ellenőrizhető. Az eredmény olyan intenzív érzés, hogy történetté akar válni, és az így létrejövő elbeszélés inkább költészet, mint újságírás.
Ez, ha lehet, még érdekesebb is a közhelynél. A népszerű változat, amely szerint a szaglás egyenlő az emlékezettel, a madeleine egyenlő a bizonyítékkal, az ügy lezárva, egy valóban furcsa idegtudományi jelenséget üdvözlőkártya-közhellyé laposít. A valóság az, hogy a szaglás egy sajátos fajta kognitív eseményt hoz létre: érzelmileg elsöprőt, tényszerűen megbízhatatlant, szavakkal alig leírhatót és visszavezethetetlenül egyénit. Nem az orrunk emlékszik a gyerekkorunkra. Az orrunk érzelmi állapotot hoz létre, amelyet a hippokampusz azután sietve megpróbál megmagyarázni: különböző időkből és helyekről húz elő töredékeket, és olyasmivé rakja össze őket, ami emléknek érződik, de inkább álomként működik.
Chu és Downes, a „Proust-jelenség” kifejezés megalkotói, valódi dolgot vizsgáltak. Egyszerűen rossz szövegrészről nevezték el. Ha az elegancia helyett a pontosság lett volna a cél, akaratlan, érzelemvezérelt, konfabulatív rekonstrukciónak kellett volna nevezniük, amelyet kemoszenzoros inger vált ki. Érthető, miért választották inkább Proustot.
Proust végig tisztában volt az emlékezet csalásaival
A mélyebb irónia az, hogy Proust maga is megértette volna mindezt. Az A la recherche du temps perdu hét kötete nem a megbízható emlékezet ünneplése. Az emlékezet csalásainak kimerítő, helyenként kimerítően hosszú vizsgálata: azt mutatja, hogyan írja át a jelen folyamatosan a múltat, hogyan torzítja az emlékezést a féltékenység és a vágy, és hogyan derül ki vizsgálatkor, hogy az elbeszélő legbiztosabbnak hitt emlékei hamisítványok vagy áthelyezések. A madeleine-részlet nem a regény tézise. Nyitólépés, az első abban a hosszú demonstrációsorozatban, amely szerint az emlékezet nem raktár, hanem műhely, amely szüntelenül új változatokat gyárt olyan eseményekről, amelyek vagy megtörténtek, vagy nem.
Ha mindezt arra egyszerűsítjük, hogy „az illat emléket idéz”, úgy olvassuk Proustot, ahogy egy fedélzeti magazint: válogatva, útközben, és csak azt a mondatot megtartva, amely megerősíti, amit eddig is hittünk. Az igazi Proust-jelenség, ha már használnunk kell a kifejezést, nem szaglási esemény. Ismeretelméleti válság. Az a pillanat, amikor akkora erejű érzet érkezik, hogy feloldja a múlt és a jelen közötti határt, és a felbomlásból kilépő én nem az, amelyik belépett. Ez történik a combray-i részletben. Ez történik kicsiben minden alkalommal, amikor egy illat lesből támad ránk az utcán, és két-három másodpercig megsemmisülünk, majd újjáépülünk egy olyan érzéstől, amelyet meg sem tudunk nevezni.
Az orrunk nem emlékszik. Az orrunk érzést hallucinál, az elménk pedig, engedelmesen és kétségbeesetten, múltat épít köré. Amikor az agy szaglási gépezete molekuláris inger nélkül hoz létre észleleteket, az eredmény a fantozmia, olyan állapot, amely megmutatja, mennyire konstruált a szaglásunk. Az épített múlt talán nem igaz. De élénk lesz, a miénk lesz, és senkiéhez sem hasonlít, mert senki másnak nincsenek olyan receptorai, olyan mandulamagja és olyan légzéstörténete, mint nekünk.
Ez furcsább, mint a madeleine-történet. Ha elég sokáig gondolkodunk rajta, szebb is.
Hét 20%-os extrait, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
