Dél-Ciprus egyik domboldalán, Pyrgos falu közelében a föld elnyelt egy titkot, és négyezer évig őrizte. 2003-ban Maria Rosaria Belgiorno olasz régész a Ciprusi Olasz Régészeti Misszió keretében egy nagyjából Kr. e. 1850-ből származó parfümgyártó létesítmény maradványait tárta fel. Nem egyetlen műhely volt. Ipari komplexum volt: több mint 4000 négyzetméternyi termelőtér, benne hatvannál több lepárlóedény, keverőtálak, tölcsérek, agyagkorsók és parfümflakonok, mind az eredeti helyükön, sokukban még a velük feldolgozott aromás anyagok maradványaival.
Olvasási idő: 10 perc
Egy földrengés egyetlen csapásra elpusztította a létesítményt, és olyan gyorsan temette be a romok alá, hogy a termelés közepén megfagyott minden. A lepárlókészülékek medencéiben még ott volt a maradék. A keverőedényekben kész keverékek voltak. A tárolókorsókban a feldolgozásra váró nyersanyagok. A flakonokban a kész termékek. A földrengés megölte az üzemet, és ezzel megőrizte. Belgiorno a parfümkészítés régészeti Pompejijének nevezte: egy egész iparág pillanatfelvétele a pusztulás percében.
A következmények szokatlanok. A létesítményben legalább tizennégy különböző aromás készítmény egyidejű előállításának nyomai kerültek elő. A lepárlóberendezés, amely összekapcsolt cserépedényekből áll, és gőz és lecsapódás útján fogja fel az illó anyagokat, a régészeti leletek között ismert legrégebbi lepárló. Nagyjából 2600 évvel előzi meg az arab hagyomány alembikját. Ez megkérdőjelezi azt a szinte minden parfümtörténetben ismételt megállapítást, hogy a lepárlás a kora középkori arabok találmánya volt. A legrégebbi ismert, ipari méretű parfümgyártás középpontjába pedig nem Arábiát, nem Egyiptomot, nem is Mezopotámiát, hanem Ciprust helyezi.
Pyrgos-Mavroraki és a ciprusi ásatás
A Pyrgos-Mavroraki nevű lelőhely Dél-Ciprus Limassol kerületében, a Troodosz-hegység alsó lejtőin található. A helyi gazdák évtizedek óta tudták, hogy a felszántott földeken ókori cserépdarabok kerülnek elő. Szisztematikus ásatás azonban csak akkor kezdődött, amikor Belgiorno a 2000-es évek elején munkához látott, a térség bronzkori rézfeldolgozó helyeinek átfogóbb kutatása részeként. Ciprus az ókori Mediterráneum egyik fő rézforrása volt. A neve is származhat a fém görög nevéből. Belgiorno fémműhelyekre számított. Parfümöt talált.
A 2003 és 2007 között végzett ásatás egymással összekapcsolt helyiségek és szabadtéri munkaterületek együttesét tárta fel, amely egy központi feldolgozózóna körül szerveződött. Az építészet funkcionális volt, nem monumentális: kőalapok, vályogfalak, lapos tetők, egy műhely józan építkezése, nem templomé vagy palotáé. A helyiségek funkció szerint különültek el. Némelyikben nagy tárolóedények, pithoszok álltak az ömlesztett nyersanyagoknak. Másokban a lepárlóberendezés. Ismét másokban kisebb edények, tálak, mozsártörők és keverőfelületek, amelyek az aromás készítmények összeállítására utalnak. Az elrendezés munkamegosztásra enged következtetni: a nyersanyag tárolása, feldolgozása, keverése és csomagolása külön terekben zajlott, olyan munkafolyamat szerint, amely az anyagokat egyik szakaszból a másikba vitte.
A kort kerámiatipológiával és a szerves maradványok radiokarbon-elemzésével határozták meg. A létesítmény a középső bronzkorban, nagyjából Kr. e. 1850-ben működött, és egy olyan szeizmikus esemény pusztította el, amely összevethető a térség e korszakból ismert földrengéseivel. A pusztulási réteg tiszta és teljes volt: a falak befelé omlottak, a tetőanyagok a munkafelületekre estek, a polcok és asztalok tartalma a helyén temetődött el. Fokozatos elhagyásra, fosztogatásra vagy a pusztulás utáni újrahasznosításra nincs bizonyíték. A lelőhelyet a katasztrófa lezárta, és a huszonegyedik századig érintetlenül maradt.
A legrégebbi ismert lepárlókészülék
Az összes lelet közül a lepárlókészülék a legjelentősebb. Belgiorno csapata egy sorba kapcsolt, négy cserépedényből álló rendszert azonosított. Az első edény, egy nagy fazék vagy medence, a kazán szerepét töltötte be: vizet és növényi anyagot tartalmazott. Tűzgödör fölé állították. A felmelegített vízből és növényi anyagból felszálló gőz egy csatornán át a második edénybe jutott, ahol hűlni kezdett. A második edényhez kapcsolt harmadik további hűtőfelületet adott. A lecsapódott folyadék, amely a növényi anyagból kivont illó aromás vegyületeket tartalmazta, a negyedik edényben, a gyűjtőben gyűlt össze.
Ez lényegét tekintve lepárló. Nem modern lepárló. Hiányzik belőle a zárt fej, a spirális hűtő és a firenzei lombik precíziós szerkezete. A működési elv azonban azonos: a víz és az aromás növényi anyag keverékét felmelegítik, a felszálló gőzt felfogják, lehűtik, és összegyűjtik a lecsapódott folyadékot. A kondenzátumban vízzel keverednek azok az illó vegyületek, amelyek a növény illóolaját alkotják. Ezt az eljárást a modern parfümkészítésben vízdesztillációnak nevezik, és ma is így állítják elő a levendula, a rozmaring és több tucat más növény illóolaját.
A lepárlás hagyományos története a feltalálását a Kr. u. nyolcadik és kilencedik század arab vegyészeinek tulajdonítja. Az alembiket, az arab alkímia jellegzetes lepárlóját, a hagyomány Jabir ibn Hayyannak (a latin Nyugaton Geber néven ismert) tulajdonítja, aki a nyolcadik század végén Bagdadban dolgozott. A későbbi tökéletesítéseket a kilencedik században al-Razi (Rhazes), a tizedik és tizenegyedik században Avicenna (Ibn Sina) nevéhez kötik. Avicenna Kitab al-Qanun fi al-Tibb (Az orvoslás kánonja) című művét gyakran az első szövegként említik, amely az illóolajok, közelebbről a rózsavíz lepárlását leírja.
A pyrgosi készülék mindezt nagyjából 2600 évvel előzi meg. Ez nem azt jelenti, hogy az arab vegyészek nem voltak újítók. Voltak. Az alembik jelentős technikai előrelépés volt a pyrgosi egyszerű, összekapcsolt edényes rendszerhez képest: hatékonyabb volt, jobban szabályozható, és tisztább párlatot adott. Az elv azonban, hogy hővel és lecsapatással vonják ki a növényi anyagból az illó aromás vegyületeket, nem arab találmány volt. Bronzkori találmány, amelyet Cipruson önállóan fejlesztettek ki (és talán másutt is, hiszen abból, hogy más lelőhelyeken nincs rá bizonyíték, nem következik, hogy ott nem ismerték), több mint kétezer évvel Jabir ibn Hayyan születése előtt.
Belgiorno az eredményeit több fórumon közölte, köztük a Ciprusi Olasz Régészeti Misszió jelentéseiben, valamint 2003 és 2007 között cikkekben és konferencia-előadásokban. Az eredményeket érdeklődéssel fogadták, de azzal az óvatossággal is, amely a bevett kronológiát megkérdőjelező állításokat jellemzi. Egyes kutatók kételkedtek abban, hogy az összekapcsolt edények valóban lepárlóként működtek, és felvetették, hogy más célt szolgálhattak. Belgiorno kísérleti régészettel válaszolt: elkészítették a pyrgosi készülék másolatait, és aromás növényeket pároltak le velük. Működtek. A másolatokkal sikerült aromás párlatot előállítani ugyanazokból a növényi anyagokból, amelyek maradványait a lelőhelyen megtalálták.
GC-MS-sel azonosított tizennégy aromás anyag
A maradványelemzés a második nagy felfedezés. Az edényekből, tálakból, flakonokból és munkafelületekről vett mintákat gázkromatográfiás tömegspektrometriával (GC-MS) vizsgálták, amely a régészeti környezetben a szerves vegyületek azonosításának szokásos módszere. Az elemzés legalább tizennégy különböző aromás anyag kémiai nyomát mutatta ki: koriander, bergamott (vagy hasonló illó profilú citrusféle), babér (babérlevél), mirtusz, levendula, rozmaring, fenyőgyanta, valamint több más anyag, amelyet botanikailag még nem azonosítottak pontosan.
Tizennégy egyszerre készülő termék: ez figyelemre méltó szám. Nem házi kisipart jelez, hanem szervezett, sokféle terméket előállító üzemet, amely több növényi beszállítói láncot ért el, és megvolt a technikai kapacitása ahhoz, hogy párhuzamosan dolgozza fel őket. A pyrgosi létesítmény működtetői nem egyetlen dolgot készítettek. Sok mindent készítettek, feltehetően különböző piacoknak, különböző felhasználásra, különböző vevőknek. Néhány készítmény valószínűleg gyógyászati célú volt (a koriandernek és a babérnak jól dokumentált gyógyászati alkalmazásai voltak az ókori mediterrán gyógyszerészetben). Mások valószínűleg kozmetikai vagy rituális célt szolgáltak. A termékek sokfélesége piacra utal, a piac pedig kereskedelemre.
Ciprus a középső bronzkorban a tágabb mediterrán cserehálózat csomópontja volt. A sziget rezével az egész Kelet-Mediterráneumban kereskedtek: a réz eljutott Egyiptomba, a Levantéba és az Égei-térségbe. A rézrudakat szállító hajók más árut is vittek: kerámiát, textíliát, élelmiszert, és mint most kiderül, parfümöt is, ugyanazzal a logikával, amely később a tömjénutat működtette Arábián át. A pyrgosi létesítmény Ciprus déli partján, a rézkereskedelmet kiszolgáló kikötők közelében állt, ez is exportra termelő üzemre vall. A tizennégy terméket valószínűleg nem mind helyben használták fel. Azokon a hálózatokon akarták eladni őket, amelyek a ciprusi rezet az ókori Közel-Kelet királyi udvaraiba és templomaiba juttatták.
Ki működtette ezt a bronzkori létesítményt?
Ki működtette a létesítményt? Erre a kérdésre a régészet nem tud végérvényesen válaszolni, és ennek beismerése is része annak, ami a lelőhelyet fontossá teszi. Pyrgos-Mavrorakiban nincsenek feliratok. Nincsenek nevek. Nincsenek közigazgatási táblák, amilyeneket Mezopotámia és Egyiptom korabeli lelőhelyein találtak. A világ legrégebbi ismert parfümgyárának működtetői ismeretlenek. Tudjuk, mit készítettek, hogyan, és nagyjából mikor. Azt nem tudjuk, kik voltak.
Ez az anonimitás maga is tanulságos. A parfümkészítés történetét hagyományosan név szerint ismert emberek történeteként mondják el: papokéként, alkimistákéként, parfümőrökéként, akiknek a nevét azért jegyezték fel, mert királyokat, templomokat vagy olyan kereskedelmi vállalkozásokat szolgáltak, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy írásos nyomot hagyjanak. A pyrgosi létesítmény azonban megelőzi az írás széles körű elterjedését Cipruson. A ciprusi-minószi írás, a szigeten ismert legkorábbi írásrendszer, nagyjából Kr. e. 1500-ig nem jelenik meg, háromszáz évvel a parfümműhelyt elpusztító földrengés után. Pyrgos működtetői írás előtti társadalomban éltek, vagy legalábbis olyanban, amelyben az írástudás még nem hatolt be az ipari szektorba. A neveiket soha nem jegyezték fel. A tudásukat szóban és tanoncképzéssel adták tovább, kezek vezették a kezeket a készüléken, orrok az orrokat a kondenzátum fölött.
A tudásátadásnak ez a módja nem egzotikus és nem is szokatlan. Az emberi történelem nagy részében a legtöbb műszaki tudást így adták tovább. Az írás a kivétel, nem a szabály. Az emberi műszaki teljesítmények óriási többségét a mezőgazdaságban, a fémművességben, a textilgyártásban, az építkezésben, az ételkészítésben és a parfümkészítésben olyanok fejlesztették ki és csiszolták tökéletesebbé, akik soha egyetlen szót sem írtak le. A pyrgosi műhely működtetői is ehhez a csendes többséghez tartoznak. Felépítettek egy 4000 négyzetméteres termelőlétesítményt. Kifejlesztették a lepárlás technikáját. Legalább tizennégy különböző növényi alapanyag beszerzési láncát tartották fenn. Olyan minőségű és mennyiségű aromás készítményt állítottak elő, amely exportkereskedelmet tartott el. És semmit sem hagytak maguk után, csak azt, amit készítettek, és a tereket, amelyekben készítették.
Aphrodité, Ciprus és az illat kultusza
Érdemes szólni arról is, hogyan függ össze a pyrgosi létesítmény Ciprus Aphrodité-kapcsolatával, bár ez óvatosságot kíván. Ciprus a görög mitológiában Aphrodité, a szerelem és a szépség istennőjének szülőhelye volt, aki Hésziodosz Theogoniája szerint a páfoszi partok közelében emelkedett ki a tengerhabból. A páfoszi Aphrodité-kultusz Ciprus nyugati részén az ókori görög világ egyik legjelentősebb kultusza volt, és szertartásaiban bőven használtak aromás anyagokat: kenőolajokat, tömjént és illatos felajánlásokat. A későbbi görög hagyomány jól dokumentáltan kapcsolta össze Ciprust a parfümmel és a szépséggel: a sziget az aromás anyagok forrásaként volt ismert, és az Aphrodité-kultusz szertartásait átjárta az illat.
Belgiorno felhívta a figyelmet arra, hogy a bronzkori pyrgosi parfümipar sokatmondóan összecseng azzal, ahogyan a későbbi mítoszok és kultuszok Ciprust az illatos szépséghez kötötték. Vigyázott, hogy ne túlozza el a kapcsolatot. A pyrgosi létesítmény nagyjából Kr. e. 1850-ből származik, jóval az Aphrodité-kultusz görög formájának kialakulása előtt (amely a Kr. e. első évezred elején kristályosodott ki, valószínűleg régebbi közel-keleti istennőhagyományokra építve, különösen Astarté kultuszára). Közvetlen leszármazás Pyrgostól Páfoszig nem bizonyítható. A közvetett érvek mégis meggyőzőek: Ciprus ipari méretekben állított elő parfümöt ezer évvel azelőtt, hogy a görögök a szépség istennőjének szigetének nevezték. A mitológia talán megőrzi a gazdasági valóság emlékét: egy sziget, amely lepárolt aromás anyagoktól illatozott, mert a műhelyei tíz literszámra állították elő őket.
A parfümkészítés történetének átírása
Pyrgos-Mavroraki tágabb jelentősége az, hogy átrendezi az időrendet. Az ásatás előtt a parfümkészítés megszokott története két helyen kezdődött: az ókori Egyiptomban (ahol a templomi tömjént és a kozmetikai kenőcsöket már a Kr. e. harmadik évezredtől dokumentálják) vagy az ókori Mezopotámiában (ahol egy ékírásos tábla említi Tapputi-Belatekallimot, a Kr. e. 1200 körül élt babilóniai parfümkészítő asszonyt, akit gyakran a legkorábbi név szerint ismert parfümőrként tartanak számon, a mükénéi világban pedig a püloszi Thyestest). A lepárlást szilárdan az iszlám aranykorba helyezték. Az európai parfümipart az arab világból átvett importnak tekintették, amely Spanyolországon, Szicílián és a keresztes hadjáratokon át jutott el Európába.
Pyrgos nem dönti meg teljesen ezt az elbeszélést, de hatalmas, zavarba ejtő tényt iktat a közepébe. Ciprus szigetén Kr. e. 1850-ben már ipari méretű parfümgyártás folyt, lepárlási technológiával. Ez nagyjából egyidős az egyiptomi Középbirodalommal és a mezopotámiai ó-babiloni korszakkal. Hatszáz évvel megelőzi Tapputi-Belatekallimot. Háromezer évvel megelőzi Grasse nagy parfümőreit. A működtetőknek nem volt nevük, nem volt írásos hagyományuk, és nem voltak intézményi támogatóik, akiknek a feljegyzései megőrizhették volna munkájukat az utókornak. Földrengés temette be őket, és feledésbe merültek.
Még egy részlet. Belgiorno csapata a leletek között kicsi, elegáns parfümflakonokat is feltárt, némelyikben még az eredeti tartalom nyomai is megvoltak. Ezek nem otromba edények. Gondosan formázták, jól kiégették, és olyan kézműves igényességgel dolgozták ki őket, amely arra utal, hogy olyanok szemének és kezének szánták, akik adtak az esztétikára. Ez csomagolás. Pyrgos-Mavrorakiban valaki négyezer évvel ezelőtt megértette, hogy a parfüm nemcsak illat, hanem tárgy is, hogy az edény számít, és hogy az illatos anyagot rejtő flakon átvétele és kinyitása is része annak, amit eladnak.
Hatvan lepárló. Tizennégy készítmény. Névtelen munkaerő. Szemnek és kéznek kedves csomagolás. Üzleti modell, amely a növényi ellátási láncokat a tengeri kereskedelmi útvonalakkal kötötte össze. Mindez egy pillanat alatt megdermedt a föld közönyös erőszakától, és négy évezredig várt a ciprusi talaj alatt, amíg egy rezet kereső olasz régész parfümre bukkant helyette.
A működtetők sosem tudták, hogy történelmet írnak. Terméket készítettek. A földrengés tette történelemmé. A történelem pedig átírja, amit arról hittünk tudni, hogy mikor, hol és kik gyakorolták először nagy léptékben az illat kinyerésének művészetét az anyagi világból.
Hét 20%-os extrait de parfum, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
