Valamikor a tizenegyedik század táján, a Szung-kori Kínában egy Chen Jing nevű tudós leült, hogy összegyűjtsön mindent, amit a füstölőkről tudni lehetett. Nem csak azt, amit maga tudott, pedig az sem volt kevés, hanem mindent. Tizenegy korábbi szerző receptjeit gyűjtötte össze, amelyek némelyike évszázadokkal régebbi, és egyetlen átfogó kézikönyvbe rendezte őket. Így született meg a Chen Shi Xiang Pu, „A Chen család füstölőkézikönyve”, nagyjából négyszáz illatos formula gyűjteménye. Szerepelnek benne összetett füstölőkeverékek és egyetlen alapanyagból álló aromás anyagok, a nyersanyagok feldolgozásának módszerei, a füstölők égetésének és élvezetének technikái, végül részletes útmutató azoknak a helyiségeknek a kialakításához, amelyekben az illatot élvezni kell.
Olvasási idő: 11 perc
Négyszáz formula. A nyugati parfümkészítés történetében a legkorábbi hasonló gyűjtemény a Kitab Kimiya al-Itr wa al-Tas'idat (A parfüm és a lepárlás kémiájának könyve), amelyet a kilencedik századi arab polihisztor, al-Kindi írt, és körülbelül 107 receptet tartalmaz. Al-Kindi műve joggal ünnepelt. Az arab parfümkészítés tudományának alapszövege, az alapanyagok, a módszerek és a kész készítmények rendszeres katalógusa, amely a következő nemzedékek számára rögzítette a művészetet. Chen Jing gyűjteménye azonban csaknem négyszer akkora. Részletesebb műszaki útmutatást ad, és az illatos anyagok szélesebb körét öleli fel. Mégis szinte ismeretlen a szinológusok és a kínai anyagi kultúra történészeinek szűk körén kívül.
Ez nem a fennmaradás véletlenén múlik. A Chen Shi Xiang Pu nem veszett el, és nem fedezték fel újra. Soha nem veszett el. Megmaradt a kínai kéziratos hagyományban, a kínai tudósok évszázadok óta hivatkoznak rá, Kínában egyáltalán nem ismeretlen. Nyugaton az, mert a nyugati parfümkészítés története egyetemességi igénye ellenére egy adott földrajzi vonalat követ: Egyiptomból Görögországba, onnan Rómába, Arábiába, végül Franciaországba. Kína kívül esik ezen a vonalon. Az a tény, hogy Kína ugyanilyen csiszolt, sőt még csiszoltabb, szokatlanul bőséges írásos anyaggal dokumentált, párhuzamos illathagyományt fejlesztett ki, lényegében semmit sem számított abban a történetben, amelyet a nyugati illatkultúra önmagáról elmond.
A Szung-dinasztia és a műértők kultúrája
A Szung-dinasztia (960 és 1279 között) alighanem a kínai történelem legcsiszoltabb időszaka volt, a műértők civilizációja. A költészet, a festészet, a kalligráfia, a kerámia, a tea és a füstölő a ritka árnyaltság művészetévé emelkedett, és nemcsak hivatásos művészek és szerzetesek gyakorolták, hanem a művelt földbirtokos réteg is, mindennapi életmódként. A Szung-kor literátusai, a birodalmat kormányzó és kultúráját formáló tudós-tisztviselők osztálya, kialakították azt, amit a figyelem esztétikájának nevezhetünk: az érzékek rendszeres művelését mint az intellektuális és szellemi észlelés eszközeit.
A füstölő központi helyet foglalt el ebben a kultúrában. A „literátusok négy művészetének” egyike volt a tea, a virágkötészet és a függőtekercsek mellett. Egy Szung-kori úriember dolgozószobájából nem hiányozhatott a füstölőégető, a füstölő megválasztása, az összetétele, az égetés módja és az edény, amelyben égett, pedig éppolyan gondosan mérlegelt ízlésbeli kérdés volt, mint a tinta vagy a papír kiválasztása. A füstölők értékelése nem volt passzív. Aktív megkülönböztetést kívánt: az összetevők azonosítását, a keverékek megítélését, a kompozíciók érdemeiről folytatott vitát. Szigorú értelemben a műértés egyik formája volt, amely szellemi szerkezetében semmiben sem különbözött a borkóstolástól vagy a teák megítélésétől, csak éppen a füstre irányult.
Ebben a kultúrában állította össze Chen Jing a kézikönyvét. Nem romantikus értelemben vett újító volt, nem magányos zseni, aki a semmiből teremt. Rendszerező volt, kompilátor, olyan tudós, akinek az érdeme az évszázadok felhalmozott tudásának összegyűjtése, rendezése és megőrzése. A tizenegy korábbi szerző, akire támaszkodott, olyan hagyományhoz tartozik, amely a Tang-dinasztián (618 és 907 között) át, talán még korábbra nyúlik vissza, abba a korszakba, amelyben a vak szerzetes, Jianzhen a kínai füstölőtudást Japánba vitte. Néhány művük önállóan is fennmaradt, másokat csak Chen Jing idézetei őriztek meg. A Chen Shi Xiang Pu egyszerre gyűjtemény és bárka, amely olyan formulákat ment át, amelyek egyébként talán elvesztek volna.
Pontos formulák, nem homályos javaslatok
A kézikönyv műszaki tartalma pontosságával és szakmai csiszoltságával tűnik ki. A formulák nem homályos javaslatok. Pontos receptek, amelyek névvel és minőséggel adják meg az alapanyagokat, súllyal az arányokat, lépésenként a feldolgozást, az égetés feltételeit pedig a technika leírásával. Egy jellemző formula például ezeket írhatja elő: adott minőségű, megadott finomságúra őrölt oud, forgácsolt és szárított szantálfa, pontosan kimért pézsma, borneolkámfor, vagyis a Dryobalanops fákból Délkelet-Ázsiában kinyert kristályos illatos anyag, őrölt szegfűszeg, végül kötőanyag, általában méz vagy szilvapép, amely összetartja a keveréket. Az összetevőket meghatározott sorrendben keverik össze, golyócskákká, rudakká vagy tekercsekké formálják, majd az égetés előtt érlelik, néha hetekig vagy hónapokig.
Az érlelés előírása fontos. Akárcsak a kyphi egyiptomi elkészítésében, ahol a macerálás ideje alatt az összetevők kémiai kölcsönhatása új illatos vegyületeket hoz létre, a Szung-kori füstölőkészítők is tudták, hogy az idő is alapanyag. A frissen kevert füstölőt befejezetlennek tekintették. Az ízeknek, hogy Chen Jing kortársai számára is ismerős kifejezéssel éljünk, időre volt szükségük, hogy összeházasodjanak. Ez nem népi bölcsesség. Empirikus kémia, amelyet évszázados gyakorlat tárt fel: az illékony vegyületek lassú reakciói környezeti hőmérsékleten új molekulákat, észtereket és más reakciótermékeket hoznak létre, amelyek hozzájárulnak a kész keverék összetettségéhez és egységéhez. A mai parfümőrök ezt a folyamatot „érlelésnek” nevezik. A Szung-kori füstölőkészítők „az illat pihentetésének” hívták. A jelenség azonos.
A kézikönyv azonban nem áll meg a recepteknél. Részletesen leírja, hogyan kell helyesen égetni a füstölőt, és ezek az utasítások olyan műszaki csiszoltságról tanúskodnak, amelynek a nyugati illathagyományban a modern korig nincs megfelelője.
Közvetett hő és az árnyaltság művészete
Ezek közül a legjelentősebb technika a közvetett hő használata. A nyugati és az arab hagyományban a füstölőt általában közvetlenül forró parazsra teszik. Az illatos vegyületek így gyorsan, gyakran durván szabadulnak fel, és keverednek az égés csípős melléktermékeivel: a szénnel, a kátránnyal és a füstrészecskékkel. Az illat erős, de nyers. A magas hőmérséklet elpusztítja a törékeny fejjegyeket, és az illat profilját a nehéz, füstös alap uralja.
A Szung-kori kínaiak módszere más volt. Chen Jing, és már előtte korábbi szerzők is, olyan technikát írnak le, amelyben ezüst- vagy csillámlemezt helyeznek a füstölő és a parázs közé. A parazsat apró szemcséjű hamu ágyába temetik, a hőmérsékletet a parázs mélysége szabályozza. A csillám- vagy ezüstlemez a hamu tetején fekszik, a füstölőt, egy apró darab oudot vagy egy golyócska összetett füstölőt pedig a lemezre teszik. A lemez gyengéden melegíti a füstölőt, így az illékony vegyületek égés nélkül párolognak el. Nincs láng. Nincs füst. Csak az illat szabadul fel, szabályozott hőmérsékleten, amely megőrzi az illat profiljának teljes összetettségét.
Ez nem égetés. Szublimáció, pontosabban szabályozott párolgás. Ugyanez az elv működik a modern elektronikus füstölőmelegítőkben és a csúcskategóriás, oud élvezetére szolgáló készülékekben, amelyek az utóbbi években jelentek meg a piacon. Chen Jing azonban olyan technikát dokumentált, amelyet addigra évszázadok csiszoltak. A Szung-kori literátusok nem tartották újdonságnak. Úgy tartották, hogy ez az egyetlen civilizált mód a füstölő élvezetére. A füstölő parázson való közvetlen égetését durvának tekintették, legfeljebb olyan templomi szertartásra valónak, ahol a mennyiség többet számított az árnyaltságnál, de nem egy úriember dolgozószobájába, ahol éppen a megkülönböztetésről szólt minden, vagyis az, hogy az illatos anyag legapróbb árnyalatait észlelni és értékelni lehessen.
A hőmérséklet szabályozása döntő. A különböző illékony vegyületek különböző hőmérsékleten párolognak el. A legkönnyebb, legtörékenyebb fejjegyek (citrusos, virágos, zöld jegyek) alacsonyabb hőmérsékleten illannak el. A nehezebb molekulák (fás, balzsamos, animális jegyek) több hőt igényelnek. A parázs mélységének a hamuban, így a csillámlemez hőmérsékletének módosításával a füstölő használója szabályozhatta, mely vegyületek szabaduljanak fel, és milyen sorrendben. Ez lényegében a frakcionált párolgás kezdetleges, de hatékony formája, ugyanaz az elv, amelyre a parfümőr épít, amikor egy illatot az idő múlásával a szagolócsíkon értékel, csak itt szilárd anyagokon, nem alkoholos oldatokon.
Chen Jing kézikönyve leírja ezeket a hőmérsékleti összefüggéseket. Természetesen nem a modern kémia nyelvén, hanem gyakorlati, empirikus kifejezésekkel: ennyi parázs, ilyen mélyre temetve, ilyen füstölőhöz, ilyen minőségű illatot ad. Túl sok hőtől az oud megperzselődik, és kesernyés, csípős jegyet ad, amely elnyomja visszafogott édességét. Túl kevés hőtől az illat halvány, hiányos, nem tud teljesen kibontakozni. A helyes hőmérséklet olyan illatot ad, amelyet a Szung-kori szókincs úgy ír le, hogy „lélegzik”, idővel változik, rétegekben bontakozik ki, és megtölti a szobát anélkül, hogy lerohanná.
A szobatervezés mint illatarchitektúra
A kézikönyv a szobatervezéssel is foglalkozik. Ez talán Chen Jing munkájának legváratlanabb oldala, és az, amely a legvilágosabban megkülönbözteti a Szung-kori füstölőkultúrát bármely nyugati megfelelőtől. A Chen Shi Xiang Pu útmutatást ad arról a fizikai térről, amelyben a füstölőt élvezni kell: a szoba méretéről, a falak anyagáról, a mennyezet magasságáról, az ablakok elhelyezéséről, a légáramlás szabályozásáról.
A logika egyszerű, és teljesen helyes. Az illat érzékelését befolyásolja a levegő térfogata, amelyben az illatos molekulák szétoszlanak, a levegő áramlásának sebessége, a páratartalom és a környezeti hőmérséklet. Egy nagy, huzatos szoba gyorsan szétszórja az illatot, egy kicsi, zárt szoba telítettségig sűríti, és az orr hozzászokik, majd már nem érzékeli. Chen Jing leírásában az ideális szoba mérsékelt méretű, szabályozott szellőzésű (nyitható és zárható ablakkal), viszonylag magas páratartalmú (a Szung-kori literátusok gyakran tartottak vizesedényt vagy növényes paravánt a dolgozószobájukban), és alig van benne más, zavaró szag. A füstölőégetőt adott magasságban és távolságra kell elhelyezni a használótól, hogy a felszálló meleg levegő, amely az illékony anyagokat viszi, a legkedvezőbb töménységben haladjon el ott, ahol a használó lélegzik.
Ez jól felismerhetően az illatot szolgáló belsőépítészet. A Szung-kori literátusok úgy tervezték a szobákat, ahogyan a modern akusztikai mérnök a hangversenytermet: hogy a tér rendeltetésének megfelelő érzékelést a lehető legjobbá tegyék. Közvetlen a párhuzam a japán füstölőszertartás helyiségeivel, a kodo tereivel, amelyek több évszázaddal később, a kínai előzmények hatására formálódtak meg. Chen Jing utasításai azonban megelőzik a japán kodo formalizálódását, és az írásos emlékek szerint az illat élvezetére szolgáló fizikai tér tervezésének legkorábbi ismert rendszeres megközelítését adják.
Al-Kindi és Chen Jing: párhuzamos gyűjtemények
Al-Kindi gyűjteménye és Chen Jing gyűjteménye nagyjából egy évszázad különbséggel készült, az ázsiai szárazföld két átellenes végén, és semmi sem utal arra, hogy hatottak volna egymásra. Mindkettő alapmű. Mindkettő évszázadok felhalmozott tudását rögzíti. Mindkettő összeállítás, nem feltalálás. Al-Kindi 107 receptjére azonban minden áttekintő illattörténet, minden múzeumi kiállítás, minden, a parfümkészítés eredetéről szóló egyetemi előadás hivatkozik. Chen Jing nagyjából 400 receptjére nem. Nem hivatkoznak rájuk, mert nem ismerik őket.
A Szung-kori füstölőkézikönyvek, amelyek közül Chen Jing műve a legátfogóbb, de korántsem az egyetlen (ilyen Yan Bozhao Xin Zuan Xiang Pu és Ye Tinggui Xiang Sheng című műve is), olyan illatirodalmat alkotnak, amely nagyobb és részletesebb mindennél, amit az arab világban vagy Európában a tizennyolcadik század előtt létrehoztak. Ez a kínai anyagi kultúra kutatói között nem vitatott állítás. Egyszerűen olyan tény, amely nem lépte át a tudományágak határait. A Szung-kori kézikönyvek klasszikus kínai nyelven íródtak, a szinológián belül tanulmányozzák őket, és láthatatlanok az illat nyugati történetében, amely egy adott földrajzi vonalat követ: Egyiptom, Arábia, majd Franciaország illatos udvarai. Kína nem a sor következő láncszemeként, hanem párhuzamosan fejlődött, és felvétele a lineáris elbeszélést felismerhetetlenségig bonyolítaná. Ezért kihagyják.
Chen Jing többet érdemel. Nem szentté avatást, és nem azt, hogy félreismert zsenivé magasztalják. Minden jel szerint az volt, amit a műve sejtet: gondos, módszeres tudós, aki értette, hogy a tudás törékeny, a gyűjtés pedig a megőrzés egyik formája. A tizenegy szerző, akinek munkáit összegyűjtötte, másképp talán elveszett volna. A mintegy 280 formula, amelyek mindegyike névtelen mesteremberek évekig vagy évtizedekig csiszolt tapasztalata, szétszóródhatott és feledésbe merülhetett volna. Könyvbe foglalta őket. A könyv fennmaradt. A benne rejlő tudás, vagyis a formulák, a technikák, a szobatervezés elvei, a hőszabályozás módszerei és az illat minőségét megítélő esztétikai szempontok, a világ illattörténetének egyik leggazdagabb forrása.
A Nyugat sosem hallott róla. Ez nem Chen Jing kudarca, hanem a miénk.
Egyetlen darab oud illatának megfigyelése
Még egy részletet érdemes feljegyezni. Chen Jing a technikák között olyan módszert is leír, amellyel egyetlen darab oud illata élvezhető. Egy apró, kiváló minőségű jinko-darabot csillámlemezre helyeznek az elásott parázs fölé, egy erre készült kerámiaégőben. A gyakorló két tenyerébe fogja az égőt, az orrához emeli, és lassan beszívja az illatát. Az elásott parázs hőjét a hamu mélysége szabályozza, és éppen annyira melegíti a csillámlemezt, hogy az oud felszíni molekulái elkezdjenek elpárologni. Az illat percről percre változik, ahogy a hőmérséklet fokozatosan emelkedik, és a fa illékony profiljának mélyebb rétegei is felszabadulnak. Egyetlen darab kiváló oud így akár egy órán át vagy tovább is lekötheti a figyelmet.
Ez nem a hétköznapi nyugati értelemben vett füstölés. Az illat közelolvasása ez, éppoly megfontolt és figyelmes, mint egy kalligrafikus tekercs vizsgálata vagy egy kiváló tea lassú kortyolgatása. A gyakorló nem passzívan fogadja az illatot. Aktívan vizsgálja, követi az időbeli alakulását, ami a szaglási fáradás ellentétét kívánja, megfigyeli az átmeneteket, megítéli, mennyire összefüggő a változás, és fejben összeveti más alkalmakkor megismert oudokkal. Ez a műértés a szó legigényesebb értelmében: a képzett érzékszervi képesség művelése, amelyet a minőség megkülönböztetésére alkalmaznak.
Chen Jing a tizenegyedik században rögzítette ezt a gyakorlatot. Ma is él Kínában, Japánban és Tajvanon, a füstölőrajongók közösségeiben, amelyek ugyanolyan komolysággal ápolják, mint a borbarátok a bort vagy az audiofilek a felvett zenét. Az égők finomabbak. Az oud drágább (és veszélyeztetettebb, mert Délkelet-Ázsiában a túlzott kitermelés súlyosan fenyegeti az Aquilaria fákat). De a módszer Chen Jing módszere, vagy inkább az, amelyet ő rögzített, és amely már akkor is régi volt, amikor leírta.
Négyszáz formula. Egy technika a hőmérséklet szabályozására hamuval. Útmutató arról, hogyan tervezzünk szobát egy illat köré. Egy gondos tudós, aki mindent leírt, hogy az utódok tudják, mit tanultak az elődök. A füst Kínában nagyon régóta száll fölfelé. Chen Jing gondoskodott róla, hogy a kézikönyvet ma is olvashassuk.
Hét 20%-os extrait, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
