Napnyugtakor az ókori Egyiptom templomaiban szertartás kezdődött, amely órákig tartott. Nem állatáldozat volt, nem papi felvonulás, nem imák felmondása, bár ezek mind előfordultak. Valami egyszerűbb, ősibb és talán mélyebb: egy anyag elégetése, amely annyira összetett volt, hogy napokig készítették, és annyira illatos, hogy egy kőkamra levegőjét olyasmivé változtatta, amit a szemtanúk az isteni szféra előcsarnokaként írtak le. Az anyag a kyphi volt. Az illatok történetében aligha lehet túlbecsülni a jelentőségét, mert a kyphi minden valószínűség szerint az első parfüm volt.
Olvasási idő: 11 perc
Nem az első jó illat. Nem az első aromás anyag, amelyet használtak. Az emberek a paleolit kor óta égetnek illatos fákat és gyantákat, borókafüst nyomait neandervölgyi lelőhelyeken is megtalálták. Az egyetlen összetevőből álló füstölők, a parázsra ejtett tömjénszemek vagy a tűzrakóhelyen füstölgő cédrusforgács pedig magát a civilizációt is megelőzik. A kyphi azonban gyökeresen más volt. Szándékos kompozíció volt: tizenhat különböző összetevő elegye, meghatározott sorrendben, meghatározott eljárással összeállítva, hogy olyan illathatást hozzon létre, amelyet egyik alkotóeleme sem érhetne el egyedül. A természetben nem létezett. Feltalálták. A mai parfümkészítés nyelvén akkord volt.
És nem az ember örömére szánták, hanem egy isten orrának.
Kőbe vésett receptek Edfuban és Denderában
A receptek azért maradtak fenn, mert az egyiptomiak kőbe vésték őket. Edfu templomában, a Hórusznak szentelt nagy Ptolemaiosz-kori szentélyben, amelynek hatalmas pülonjai és égre nyitott udvara van, egy laboratóriumi kamra falán a kyphi hozzávalói és elkészítési lépései olvashatók. A szerelem, a szépség és a mámor istennőjének, Hathornak szentelt denderai templomban hasonló receptek állnak, kisebb eltérésekkel. Ezek nem alkalmi feljegyzések. Liturgikus iratok, olyan pontosak és kötelezőek, mint az eucharisztia szavai, és nemcsak azt írják elő, mi kerül bele, hanem azt is, hogyan, mikor és milyen szellemben.
A feliratok részleteikben eltérnek (egyes összetevők nevének pontos fordításáról a kutatók több mint száz éve vitáznak), de a fő alkotóelemek minden forrásban megegyeznek. Ezek: mazsola (vagyis szárított szőlő), bor, méz, tömjén, mirha, masztix, fenyőgyanta, kálmos, borókabogyó, cyperus (egy palkafaj gyökere), kardamom, fahéj vagy kasszia, henna, sáfrány, és két-három további összetevő, amelyek azonosítása ma is vitatott, köztük talán a bdellium, az aspalathus és egy bitumenes anyag. A leggyakrabban idézett szám a tizenhat, bár egyes rekonstrukciók akár húszat is számolnak.
Nem a pontos szám számít, hanem az elv: a sokféleség az egység szolgálatában. Minden összetevő hoz valamit, ami a többiekből hiányzik. A tömjén világos, citrusos fejjegyet és tiszta, gyantás testet ad. A mirha mélységet, keserűséget és gyógyszeres súlyt visz bele. A borókabogyó éles, aromás frissességet. A kálmos, ez a különös, bőrös, enyhén pszichoaktív gyökértörzs, animális melegséget ad. A földes, fás cyperusgyökér adja az elegy alapját. A fahéj és a kardamom fűszerességet hoz. A méz és a bor édességet ad, de az áztatás során oldószerként és tartósítószerként is működik. A borban napokig áztatott mazsola sűrű, gyümölcsös, szinte erjedt jelleget ad, amelyet semmi más nem pótolhat.
Ha sötét templomkamrában, parázson égetik el őket abban az órában, amikor a nap a horizont alá süllyed, együtt olyan illatot adnak, amelyet a kyphi mai újraalkotói elsöprőnek írnak le: édes, gyantás, fűszeres, gyümölcsös, füstös, meleg, mindent betöltő és valahogy melankolikus, mintha maga az illat gyászolná a fény távozását.
A napisten útja és a füstölés szerepe
A teológiai háttér nélkülözhetetlen. Az egyiptomi kozmológiában Ré napisten nappal napbárkáján szelte át az eget, és megvilágította az élők világát. Napnyugtakor alászállt a Duatba, az alvilágba, a halottak birodalmába, ahol tizenkét veszedelmes sötét órán át harcolt Apóphisszal, a kígyóval, mielőtt hajnalban újjászületve előbukkant. A kyphi napnyugtai égetése a kísérés és a védelem szertartása volt: a füst Ré alászállásakor emelkedett fel, és vitte magával az imákat és az áldozat illatát, hogy éjszakai útján erőt adjon neki. Illatos ima volt, és azon a meggyőződésen alapult, hogy az aromás molekulák helyes összeállítása, amelyet a tűz füstté alakít, a hőáramlás pedig felfelé visz, elérheti és táplálhatja az istenséget.
Ez nem metafora. Az egyiptomiak az illat és az isteni kapcsolatát szó szerintinek és fizikainak értették. A füstölőt jelentő szó, a snṯr, etimológiailag rokon az „istenivé tenni” jelentésű szóval. Illatosítani annyi volt, mint megistenesíteni. A kyphi füstje nem jelképezte az istenekkel való érintkezést, hanem maga volt az érintkezés. Az aromás molekulák voltak az üzenet, a tűz pedig az átvitel közege.
Ez a teológiai keret magyarázza, miért volt a recept ilyen összetett. Egyetlen gyanta, mondjuk a tömjén, elegendő lehetett a mindennapi áldozatokhoz, az isteni kapcsolat rendszeres ápolásához. A napnyugtai szertartás azonban, amikor Ré a megsemmisüléssel nézett szembe, és a kozmosz sorsa is kockán forgott, valami rendkívülit kívánt. Olyasmit, amit egyetlen összetevő sem adhat meg. Tizenhat anyag alkímiai kölcsönhatására volt szükség, amelyhez emberi tudás és isteni szándék társult, hogy új minőségű hatás jöjjön létre: olyan illat, amely a természetben nem létezik, és csak tudással, munkával és hittel idézhető meg.
Plutarkhosz beszámolója a kyphi elkészítéséről
Az ókori szerzők közül Plutarkhosz írta le a legrészletesebben a kyphit, az i. sz. első században, jóval a fáraók kora után, de még a templomok működése idején. De Iside et Osiride (Ízisz és Ozirisz) című értekezésében az elkészítés menetét és hatásait is leírja:
„Aromás anyagai álomba ringatnak, derűssé teszik az álmokat, megnyugtatják az alvókat, és kellemes, jótékony enyhülést adnak azoknak, akiket napközben gond gyötör.”
Figyelemre méltó megállapítás. Plutarkhosz a kyphit nemcsak szertartási füstölőként, hanem pszichoaktív anyagként is leírja, olyan elegyként, amelynek aromás vegyületei megváltoztathatták a tudatot, ha a templomkamra zárt terében kellő töménységben lélegezték be őket. A mai vizsgálatok alátámasztják ezt. A kyphi több összetevője, a kálmos, a boróka, a fahéj és a sáfrány, olyan illékony vegyületeket tartalmaz, amelyek nyugtató, szorongásoldó vagy enyhén pszichotróp hatását leírták. Ha a szertartás sűrű füstjét lezárt kőteremben böjtölő, imádkozó papok lélegezték be, az összeadódó hatás akár elő is idézhette azokat a transzállapotokat, amelyeket a templomi szertartások ki akartak váltani.
A kyphit szájon át is fogyasztották. Plutarkhosz szerint gyógyszerként szedték, az Ebers-papirusz pedig, a legrégebbi fennmaradt orvosi iratok egyike, amelyet i. e. 1550 körülre kelteznek, és ma a Lipcsei Egyetemen őriznek, a kyphihez hasonló aromás készítményeket említ a tüdő, a máj és a lélek bajainak kezelésére. A füstölő, a gyógyszer és a bódítószer között az ókori Egyiptomban nem volt határ. Mindhárom ugyanannak az alapvető technikának az alkalmazása volt: az aromás vegyületek szándékos alakítása, hogy meghatározott hatást érjenek el az emberi testben és elmében.
A kyphi, az első valódi parfümakkord
Itt válik a kyphi megkerülhetetlenné a parfümkészítés történetében, és itt látszik, miért nem túlzás, hanem védhető történeti állítás, hogy ez volt „az első parfüm”.
A parfümkészítés mint szakma egyetlen alapfogalomra épül: az akkordra. Az akkord aromás anyagok olyan kombinációja, amely összekeverve egységes illatbenyomást ad, amely minőségében különbözik bármelyik alkotóelemétől. A parfümökben ez felel meg a zenei akkordnak: nem hangok sora, hanem egyidejű megszólalás, olyan összhang, amely az egyes elemek kölcsönhatásából születik. Az akkord fogalma nélkül nincs parfümkészítés. Csak alapanyagok vannak.
Az egyetlen összetevős aromás anyagok a civilizációt is megelőzik. Tömjénszemek forró parázson. Cédrusforgács a tábortűzben. Rózsaszirmok az ujjak között összemorzsolva. Ezek szépek és ősiek, de nem parfümkészítés. Ezek anyagok. Az anyagtól a kompozícióig, az összetevőtől az akkordig vezető ugrás a művészet alapító tette. Ennek az ugrásnak a legkorábbi dokumentált példája, az első recept, amelyben több aromás összetevőt szándékosan úgy kevernek össze, hogy új, egységes hatás jöjjön létre, a kyphi.
Az egyiptomi parfümőrök, akik a kyphi formuláját kidolgozták (mert valóban kidolgozták, évszázadokon át csiszolták, nem készen kapták az égtől), olyasmit értettek meg, amit a nyugati illatelmélet csak a tizenkilencedik században fogalmazott meg: hogy az aromás anyagok egyes kombinációi olyan hatást adnak, amely az alkotóelemekből nem jósolható meg. Hogy a kölcsönhatás nem lineáris. Hogy az egész nem a részek összege, hanem új entitás, saját jellemmel, saját érzelmi regiszterrel, és maga is képes megindítani az emberi lelket.
Mindezt háromezer évvel a Belle Époque nagy párizsi parfümőrei előtt értették meg, jóval a „fejjegy”, az „alapjegy” és az „illatfelhő” fogalma előtt. Teológiai, nem pedig kereskedelmi keretben értették, de a szakmai felismerés ugyanaz. Ha összekeverjük ezt a tizenhat dolgot, ebben a sorrendben, ezekben az arányokban, valami új jön létre, ami nem volt a világon, mielőtt elkészítettük.
Napokig tartó áztatás és érlelés
Az elkészítés menete, ahogy a templomi feliratok leírják, maga is szertartás volt. Több napig tartott. A mazsolát először borban áztatták (egyes források meghatározott vidékről származó egyiptomi bort írnak elő). Az áztatás ideje forrásonként más, de jellemzően több nap volt: addig tartott, amíg a mazsola magába szívta a folyadékot, megduzzadt és illatossá vált. Közben a száraz összetevőket, a gyantákat, fűszereket és fás anyagokat külön őrölték, majd összekeverték. A mézet felmelegítették, és a gyantapéphez dolgozták. Ezután hozzáadták a borban áztatott mazsolát, az egész keveréket összegyúrták, golyócskákká vagy kúpokká formálták, és érni hagyták.
Az érlelési idő fontos. A jó borhoz vagy a jól érlelt sajthoz hasonlóan a kyphi is javult az idővel. Az egyes összetevők illékony alkotóelemei a tárolás alatt kölcsönhatásba léptek, és lassú oxidációval, észterképződéssel új vegyületek keletkeztek. A frissen készült kyphi illata más lehetett, élesebb és kevésbé egységes, mint a hónapokig lezárt alabástromedényben tárolt kyphié. Az egyiptomiak tudták ezt. A templomi receptek az érlelési időt is megadják. Lényegében ugyanazt a türelmet gyakorolták, mint a mai parfümőr, amikor az összeállítás után „pihenteti” az illatot, hogy a molekulák összeházasodjanak, kialakítsák egymás közti viszonyukat, és beálljanak az akkordba.
Ennyi kifinomultság láttán el kell oszlania annak a makacs képzetnek, hogy az ókori parfümkészítés primitív volt. Edfu és Dendera kyphikészítői az ókor minden tájáról származó aromás anyagok tárházával dolgoztak: tömjén Afrika szarváról, fahéj Délkelet-Ázsiából (közvetítő kereskedőkön át), kálmos a Nílus-delta mocsaraiból, boróka a mediterrán felföldekről. Kontinenseket átfogó ellátási láncot működtettek, ugyanazon a tömjénúton, amely később az ókori Közel-Kelet geopolitikáját meghatározta. Olyan gyártási folyamatot vittek végig, amely pontos időzítést, hőmérséklet-szabályozást és minőségellenőrzést kívánt. Minden ésszerű meghatározás szerint ők voltak az első parfümőrök.
A kereszténység bezáratta a templomi műhelyeket
A kyphi a templomokkal együtt halt meg. Ahogy a kereszténység az i. sz. negyedik és ötödik században elterjedt Egyiptomban, a régi szertartásokat elnyomták, a templomi műhelyeket bezárták, és megszakadt a tudás, amelyet évezredeken át szóban adtak tovább paptól tanítványra. Fennmaradtak a kőbe vésett feliratok, néhány részlet Plutarkhosznál, Dioszkuridésznél és Galénosznál, és néhány vitatott rekonstrukció: mai kutatók és parfümőrök változó alapossággal és sikerrel próbálták újraalkotni az elegyet.
Ezek a rekonstrukciók eleve találgatáson alapulnak. Nem tudjuk, hogy a feliratokban említett növények pontosan melyik fajt jelölik. Nem ismerjük a pontos arányokat. Azt sem tudjuk, hogy a templomi munkások milyen módszerrel őrölték, áztatták és gyúrták az anyagokat. És ugyanazokat a nyersanyagokat sem tudjuk beszerezni: a Punt földjén növő fákról gyűjtött tömjént, a tizenöt évszázada sivataggá lett szőlőültetvények borát, a mára lecsapolt mocsarakban nőtt kálmost.
Megközelíteni viszont tudjuk. A közelítések pedig minden beszámoló szerint rendkívüliek. Akik gondosan elkészített kyphi-rekonstrukciót szagoltak, olyan illatról írnak, amelyhez a mai aromás repertoárban nincs fogható: sűrű, rétegzett, ókori hatású, egyszerre édes és keserű, gyümölcsös és gyantás, meleg és szigorú. Olyan illat, amely mintha magát az időt hordozná, nem költői értelemben, hanem szó szerint: összetettsége olyan lassan bontakozik ki, és annyi percen át annyi oldalát mutatja, hogy a szagolás magának az időtartamnak az átélésévé válik. Észrevesszük az idő múlását, mert az illat folyamatosan változik, újabb és újabb oldalait kínálja, és nem hajlandó egyetlen benyomássá összeállni.
Az egyiptomiak ezt akarták. A napnyugtai szertartás nem futó mozdulat volt, hanem kitartó jelenlét, amely addig tartott, amíg a kyphi égett, a golyócskák sűrűsége és lassú égése miatt akár órákig. Az illat változott, ahogy a tűz emésztette: az illékonyabb fejjegyeket (citrusok, boróka, fűszerek) a nehéz szívjegyek (gyanták, méz, gyümölcs) váltották, végül a mély, füstös, fás alapjegyek, amelyek még sokáig a kőkamrában maradtak, miután a parázs kihunyt. A pap, aki napnyugtakor meggyújtotta a kyphit, hajnalban még érezte a maradékát, amikor Ré győztesen bukkant elő az alvilágból, és a templomban újra megindult az élet.
Folytonosság, nem elveszett paradicsom
Csábító a kyphit romantikus fénybe vonni, az illatművészet elveszett paradicsomának tekinteni, a kereskedelmi parfümkészítés bűnbeesése előtti aranykornak. Ennek a kísértésnek ellen kell állnunk, nem azért, mert a romantikus kép téves (a kyphi valóban az aromás kompozíció remekműve volt), hanem mert eltakarja a fontosabb tanulságot, a folytonosságot.
Az a mesterség, amely aromás anyagokból új minőségű, átalakító hatást hoz létre, nem ért véget az egyiptomi templomok bezárásával. Továbbvándorolt: az Arab-félsziget füstölőműhelyeibe, a mogul India attárpárlóihoz, a középkori Európa kolostori gyógynövényeseihez, a grasse-i parfümházakba és Párizsba. A lánc töretlen. Amikor egy mai parfümőr leül a nyersanyagok orgonája elé, és elkezd illatot összeállítani, egyensúlyt keres a fej-, szív- és alapjegyek között, és azt a pillanatot várja, amikor az összetevők megszűnnek különálló anyagok lenni, és egységes kompozícióvá válnak, akkor szerkezetében ugyanazt teszi, ami háromezer évvel ezelőtt az edfui laboratóriumi kamrában zajlott.
A teológia megváltozott. A füst túloldalán álló istent a szórófej túloldalán álló vásárló váltotta. A templomi kamra áruházzá lett. A kőfelirat adatbázisban rögzített formulává. De a lényegi felismerés, hogy több aromás anyag, szándékkal és mesterségbeli tudással egyesítve, olyasmit hozhat létre, ami túlmutat az egyes anyagok természetén, ugyanaz maradt.
A kyphi volt a bizonyíték arra, hogy az elgondolás működik. Minden, ami azóta jött, minden akkord, minden kompozíció, minden illat, amely valaha szépségével meglepett vagy különösségével megérintett, ugyanabból az alapvető felfedezésből ered: hogy a föld adta tizenhat anyagból tűzzel, idővel és emberi értelemmel olyasmit lehet létrehozni, amit a föld sosem képzelt el.
Az egyiptomiak azért égették, hogy az istenekhez szóljanak. Mi az utódait égetjük, olyan okokból, amelyeket nehezebben tudunk megfogalmazni: a szépségért, a vigaszért, az emlékezetért, és azért a makacs emberi meggyőződésért, hogy az illatmolekulák helyes elrendezése a láthatatlan világot egy pillanatra, megdöbbentő módon jelenvalóvá teheti.
A nap lenyugszik. A parázs készen áll.
Gyújtsa meg a kyphit. Az istenek figyelnek.
Lásd még: Tapputi, a babilóniai parfümőr
Hét 20%-os extrait de parfum, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
