A selyem előtt, a fűszerek előtt, a tea előtt, az ópium előtt ott volt a gyanta. Halvány, viaszos, kesernyésen édes gyanta, amely egy apró, girbegurba fa sebzett kérgéből szivárgott, a Föld egyik legmostohább vidékén. Legalább ötezer évig ez az anyag az ókori világ legbecsesebb árucikkei közé tartozott, és a történelem egyes szakaszaiban az ára az aranyéhoz közelített. Királyságokat finanszírozott, templomokat szentelt fel, fáraókat balzsamozott, és olyan kereskedelmi útvonalakat hívott életre, amelyek évezredeken át alakították a Közel-Kelet politikai földrajzát. Ma is égetik a világ minden katolikus katedrálisában, ma is árulják a szalálai szukokban, és ma is ugyanannak a fajnak a fájáról csapolják, ugyanazokkal a módszerekkel, mint a bronzkorban. A neve tömjén. A története a civilizáció legrégebbi illatfüggésének története.
Olvasási idő: 10 perc
A Boswellia nemzetség fajai és a szent gyanta begyűjtése
A tömjén a Burseraceae családba tartozó Boswellia nemzetség fáinak aromás mézgagyantája. Ugyanebbe a családba tartoznak a mirhát adó fák is. A Boswellia nemzetségnek nagyjából húsz faja van, a tömjénkereskedelem azonban történetileg három körül forgott: a Boswellia sacra a dél-ománi Dofár vidékén és Jemen egyes részein őshonos, a Boswellia carterii Szomáliában és Afrika szarván található, a Boswellia serrata pedig India száraz erdeiben nő. Ezek közül a B. sacra számít a legnagyobbra becsültnek: halványzöld és ezüstfehér „Hojari” könnyeket ad, amelyek a világpiacon a legmagasabb árat érik el. A kereskedelmi tömjén zömét a B. carterii adja. A B. serrata, amelyet olykor „indiai tömjénnek” neveznek, inkább az ájurvédikus gyógyászatban szerepel, mint a parfümkészítésben vagy a liturgiában.
A gyantát csapolásnak nevezett eljárással nyerik. A begyűjtő speciális kaparószerszámmal sekély bemetszéseket ejt a fa kérgén. Ománban ezt a szerszámot mingafnak hívják. A fa tejfehér nedvvel válaszol a sebre: ez a védekezés a vérrögképződéshez hasonlít. Egy-két hét alatt a nedv a száraz sivatagi levegőn áttetsző, szabálytalan alakú darabokká keményedik, ezeket nevezik „könnyeknek”. A könnyeket kézzel szedik össze, szín és minőség szerint válogatják, majd piacra viszik. Egy fát évente kétszer-háromszor lehet csapolni, és egy szezonban néhány kilogramm gyantát ad. A szezon első csapolása gyengébb minőségű gyantát hoz, a későbbiek pedig, miután a fa „kinyílt”, egyre finomabb könnyeket adnak.
Ez a módszer az ókor óta érdemben nem változott. Idősebb Plinius az első században írta le a Naturalis historia XII. könyvében. Theophrasztosz három évszázaddal korábban említette a Növénytörténet című művében. A dofári régészeti leletek arra utalnak, hogy a szervezett tömjéngyűjtés már az i. e. harmadik évezredben megindult, talán még korábban. A fák szűk ökológiai sávban nőnek: félszáraz éghajlatú mészkődombokon, gyakran köves talajon, minimális vízzel, olyan vidékeken, ahol a monszun éppen annyi nedvességet hoz, amennyi a növekedéshez kell. Ez a földrajzi kötöttség a tömjén történetének központi eleme. A fák ott nőttek, ahol nőttek, máshol nem. Aki gyantát akart, annak el kellett mennie a forráshoz, vagy fizetnie kellett annak, aki már járt ott. Ugyanez a földrajzi sors határozza meg a szantálfa értékét is: ennek az anyagnak az értéke sem választható el attól a helytől, ahol terem.
A Tömjénút régebbi a Selyemútnál
A Tömjénút az emberi történelem egyik legrégebbi kereskedelmi hálózata, amely a tömjénre és a mirhára épült. Ez a Selyemútnál évszázadokkal régebbi szárazföldi és tengeri úthálózat kötötte össze Dél-Arábia és Afrika szarvának termelőközpontjait Egyiptom, Mezopotámia, a Levante és végül Róma fogyasztóközpontjaival.
A szárazföldi útvonal nagyjából így futott: Dofár termőterületeiről tevekaravánok vitték a tömjént északnyugatra az Arab-félszigeten át, a mai Jemenen és a Hidzsázon keresztül. Az út nagyjából 2400 kilométer volt, és körülbelül két hónapig tartott. A karavánok oázistelepüléseken álltak meg, amelyek a kereskedelemnek köszönhetően városokká nőttek. Ezek közé tartozott Sabva, Hadramavt királyságának fővárosa, később pedig a nabateus Petra, a mai Jordánia vörös homokkő sziklafalaiba vájt város. Petrából a tömjén a Földközi-tenger partján fekvő Gázába jutott, onnan hajón Egyiptomba és Rómába, vagy szárazföldön Damaszkuszba és Mezopotámiába.
A tengeri útvonal ugyanilyen fontos volt. A dofári tömjént Kana ókori kikötőjéből (a mai jemeni Bír Ali) az Arab-tengeren át szállították indiai és kelet-afrikai kikötőkbe, végül a Vörös-tengeren keresztül a Földközi-tengerre. A monszunszelek járásának felfedezése és kihasználása lehetővé tette, hogy a hajók a part menti hajózás helyett közvetlenül átszeljék az Indiai-óceánt, és ez az i. e. első században nagyon felgyorsította a tengeri kereskedelmet.
A tömjénkereskedelem teremtette gazdagság elképesztő volt. Dél-Arábia királyságait (Sába, Hadramavt, Katabán és Main) a rómaiak a jólétük miatt együttesen „Arabia Felix” néven, Boldog Arábiaként ismerték. Ezek nem jelentéktelen államocskák voltak. Monumentális építészetet emeltek, állandó hadsereget tartottak fenn, a kereskedelmet pedig katonai erővel és célzott adóztatással tartották kézben. Minden tevényi tömjén után, amely átment a területükön, adót kellett fizetni. Plinius a Naturalis historia XII. könyvében keserűen panaszkodott a költségekre: becslése szerint Róma évente nagyjából 1500 tonna tömjént importált, olyan áron, amelyet felvertek az adók, a vámok és minden közvetítő haszna Dofár és a Tiberis között.
A nabateusok, akik nagyjából az i. e. negyedik századtól az i. sz. első századig ellenőrizték Petrát és a Tömjénút északi szakaszát, mesésen meggazdagodtak. Petrát, ezt a valószerűtlen, élő sziklába vájt templom- és sírvárost, a tömjénkereskedelem finanszírozta. Amikor a rómaiak i. sz. 106-ban annektálták a Nabateus Királyságot, nemcsak területet szereztek, hanem az ókori világ egyik legjövedelmezőbb ellátási láncának szűk keresztmetszetét is.
A tömjén mint közvetítő az emberek és az istenek között
Miért volt a tömjén ennyire értékes? Azért, mert olyan szerepet töltött be, amelyet más anyag nem pótolhatott megfelelően: ez volt az a közeg, amelyen át az emberek az isteneikkel érintkeztek.
A tömjénégetés az egyik legrégebbi és legáltalánosabb rituális gyakorlat. A logika magától értetődő, és szinte minden kultúrában ugyanaz: a füst felszáll. A füst tehát az ég felé, az isteni szféra felé emelkedik. Az illatos füst áldozat, a láthatatlan hatalmaknak felfelé küldött ajándék. A tömjén égetése érzékszervi határt von a szent és a profán közé, a hétköznapi teret szentelt térré változtatja. A tömjén illata szinte minden kultúrában, amely használta, a testet öltött imádság illata.
Az ókori Egyiptomban a tömjént a templomokban égették napi áldozatként Ré és más istenségek tiszteletére. Kulcsösszetevője volt a kyphi nevű szent füstölőkeveréknek, amelyet az Ebers-papirusz és más szövegek írnak le. A mumifikálásnál is használták, nem tartósítószerként (ez a szerep a nátronra és a bitumenre hárult), hanem a test rituális megtisztítására, a túlvilági út előtti utolsó kenetként. Az egyiptomiak „az istenek izzadságának” nevezték.
A héber Bibliában a tömjén többször szerepel. A Kivonulás könyvében (30,34-36) előírt szent füstölőszer négy összetevőjének egyike. Ezt a ketoretet az aranyoltáron égették a szent sátorban, később a jeruzsálemi templomban. Része a Leviták könyvében leírt lisztáldozatnak. Közismerten a napkeleti bölcsek három ajándékának egyike: az arany és a mirha mellett ezt vitték a kis Jézusnak. Az ókori hallgatóság ezt a hármast rendre a királyság, az istenség és a halál jelképének értette.
A kereszténység a liturgikus tömjénhasználatot zsidó gyökereiből örökölte, és kiterjesztette. A katolikus és az ortodox gyakorlatban a tömjént a misén, a temetéseken, az imaórák liturgiája alatt, az ünnepélyes áldáskor, valamint templomok és oltárok felszentelésekor égetik. A tömjénező, a lengetett füstölőedény a keresztény istentisztelet egyik legismertebb tárgya. A füstöt a hívők Istenhez emelkedő imáinak jelképeként értelmezik, ezt az olvasatot kifejezetten a Zsoltárok könyvéből (141,2) és a Jelenések könyvéből (8,3-4) merítik. Ez a gyakorlat közel kétezer éve megszakítás nélkül folyik, és ma is jelentős mennyiségű tömjént fogyaszt. A Vatikán továbbra is az ománi oliban egyik legnagyobb intézményi vásárlója a világon.
Az iszlám is nagyra értékeli a tömjént. A bakhoor, vagyis illatos gyanták és fadarabok égetése, az egész arab világban elterjedt szokás. A vendégszeretethez, a megtisztuláshoz és az ünnepekhez kötődik. Több hadísz feljegyzi, hogy Mohamed próféta azt ajánlotta, füstöljék ki tömjénnel a házakat. Ománban, ahol a Boswellia sacra őshonos, a mecsetekben a pénteki ima alatt helyi tömjént égetnek, és ez a szokás évszázadok óta töretlen.
A hindu és a buddhista hagyomány is használ tömjént, bár kevésbé kizárólagosan, mint az ábrahámi vallások. Az ájurvédikus gyógyászatban a Boswellia serrata shallaki néven ismert gyantáját évezredek óta alkalmazzák gyulladásos állapotok kezelésére, és ezt a használatot a modern farmakológia részben igazolta. A gyanta hatóanyagai, a boswellsavak, klinikai vizsgálatokban gyulladáscsökkentőnek bizonyultak: gátolják az 5-lipoxigenáz enzimet. Ezt főként H.P.T. Ammon és munkatársai mutatták ki a Tübingeni Egyetemen az 1990-es években. Ez nem népi gyógyászat, hanem olyan biokémia, amelyet empirikusan fedeztek fel háromezer évvel azelőtt, hogy az enzimet azonosították.
Kivételes hely a parfümőr alapanyagai között
A parfümkészítésben a tömjén kivételes helyet foglal el. Az egyik legrégebbi aromás alapanyag, amelyet ma is folyamatosan használnak, és az illata semmihez sem hasonlít abból, amivel a parfümőr dolgozik. A tömjén illatát nehéz pontosan leírni, mert több regiszterben szól: gyantás és balzsamos, de citromos és élénk is, füstös és templomi, de tiszta és szinte mentolos is, meleg és tartást adó, de váratlan áttetszőség tartja vissza attól, hogy nehézzé váljon. Ritka tulajdonsága, hogy egyszerre archaikus és modern, ugyanúgy otthon van egy tizenkettedik századi katedrálisban, mint egy kortárs kompozícióban.
Ennek az összetettségnek a kémiáját jól ismerjük. A gyantából vízgőz-desztillációval nyert illóolaj monoterpének (α-pinén, limonén, mircén), szeszkviterpének és oxigéntartalmú vegyületek keverékét tartalmazza, köztük az incensolt és az incensol-acetátot. A monoterpének adják az élénk, citrusos fejjegyeket, a nehezebb vegyületek pedig a meleg, gyantás alapot. A füstjegy, amelyet a legtöbben a tömjénhez kötnek, a gyanta égetésekor képződő pirolízistermékekből származik. Ezek eltérnek az illóolaj vegyületeitől, ezért a tömjénolaj és a tömjénfüst, bár felismerhetően rokonok, nem ugyanolyan illatú.
Az incensol-acetát különös tudományos érdeklődést keltett. A Jeruzsálemi Héber Egyetem kutatója, Arieh Moussaieff és munkatársai 2008-as, a The FASEB Journal folyóiratban megjelent tanulmánya kimutatta, hogy az incensol-acetát aktiválja a TRPV3 ioncsatornákat, és ez állatmodellekben szorongásoldó és antidepresszáns hatást vált ki. Az eredmény arra utal, hogy annak a nyugtató, meditatív hatásnak, amelyet az emberek évezredek óta a tömjénfüstnek tulajdonítanak, neurokémiai alapja lehet. A gyanta nemcsak szent illatú, hanem egy meghatározott molekuláris mechanizmus révén olyan lelkiállapotot is kiválthat, amely kedvez a szent átélésének. Ez a rituális gyakorlat és a farmakológia szembetűnő egybeesése: ötezer évnyi vallási használatot egy Petri-csészében igazoltak.
A mai kereskedelem Omántól Szomáliföldig
A mai tömjénkereskedelem csak töredéke az ókorinak, de nem jelentéktelen. Omán továbbra is a legrangosabb forrás: a dofári Hojari minőség legfinomabb könnyeiért kilogrammonként 50 és 150 dollár közötti árat fizetnek. Ez messze van attól, hogy aranyat érjen, a begyűjtő közösségeknek mégis érdemi bevételt jelent. Szomália és a félig autonóm Szomáliföld termeli a legnagyobb mennyiséget, ennek nagy részét a Perzsa-öböl menti államokba, Indiába és Kínába exportálják. Etiópia is jelentős termelő, ott főként a Boswellia papyrifera gyantáját gyűjtik.
De a hosszú távú kilátások aggasztók. Frans Bongers és a Wageningeni Egyetem kutatótársainak 2019-es, a Nature Sustainability folyóiratban megjelent tanulmánya szerint a Boswellia-állományok a következő húsz évben 50%-kal csökkenhetnek a túlzott gyűjtés, a túllegeltetés, a tűz és a természetes újulás zavarai miatt. A Boswellia-fák lassan nőnek és hosszú életűek, ugyanakkor törékenyek is. A túlcsapolás, vagyis a gyanta túl gyakori gyűjtése vagy a túl mély bemetszés, legyengíti a fát, csökkenti magtermő képességét, végül elpusztítja. Sok gyűjtőterületen a minél nagyobb rövid távú hozam hajszolása magát az erőforrást pusztítja el.
A gondot tetézi a rossz földgazdálkodás és az éghajlatváltozás hatása arra a szűk ökológiai fülkére, amelyet a Boswellia betölt. E fák meghatározott tengerszint feletti magasságot, csapadékot, talajösszetételt és hőmérsékletet igényelnek. Az éghajlati övek eltolódásával a megfelelő élőhely zsugorodik. Nem nő fel elég fiatal fa az öregek helyére ahhoz, hogy az állomány megmaradjon. Etiópia egyes részein az újulás gyakorlatilag megszűnt: a megmaradt fák öregek, erősen csapoltak, és egyre kevesebb életképes magot teremnek.
Ez több gazdasági vagy környezeti gondnál. Lassított felvételben zajló kulturális katasztrófa. Ha a Boswellia-állományok összeomlanak, megszakadnak az ellátási láncok, amelyek ötezer éve kötik össze Dofárt Róma katedrálisaival, Maszkat mecseteivel és Váránaszi templomaival. Elszakad az emberi gyakorlat egyik leghosszabb, töretlen szála fajunk történetében. Nem száll fel többé a füst.
Sebzett fa, amelynek illata semmihez sem hasonlít
Érdemes végiggondolni ennek a történetnek az ívét. Egy ellenséges tájon egy sebzett fa anyagot termel a védelmére. Az emberek rájönnek, hogy az anyag égetve olyan füstöt ad, amely semmihez sem hasonlít, egyszerre földi és földöntúli, ősi és jelenvaló. Kereskedelmi utakat építenek, hogy hozzájussanak, királyságokat, hogy az utakat ellenőrizzék, szertartásokat, hogy használatát felszenteljék. Sivatagokon át viszik tevék hátán, óceánokon át dauhajók raktereiben. Templomokban égetik, hogy az istenekkel érintkezzenek, a halottak pólyáiba dörzsölik, az élők kenőcseibe oldják. Megvizsgálják a molekuláit, és kiderül, hogy az agyra olyan módon hat, amely pontosan megfelel azoknak a szubjektív állapotoknak, amelyeket öt évezrede írnak le.
És most a kapzsiság és a hanyagság miatt azt kockáztatják, hogy teljesen elveszítik. A fák, amelyek túlélték Róma felemelkedését és bukását, az iszlám terjedését, az európai gyarmatosítás korát és a huszadik század megrázkódtatásait, talán nem élik túl a huszonegyediket. A Selyemútnál régebbi Tömjénút végállomása nem Petra, Gáza vagy Róma lehet, hanem az a pont, ahol az utolsó túlcsapolt Boswellia sacra utolsó gyantakönnyét ejti a közömbös sivatagi levegőbe.
A tömjén nem pusztán nyersanyag. Az ember és a természeti világ kapcsolatának egyik legősibb, legtartósabb és legárulkodóbb lenyomata, amely ránk maradt. Elveszítése nem csupán egy illat elvesztése lenne, hanem az emberi faj és a szent ötezer éves párbeszédéé, amelyet egy füstszál visz felfelé.
Lásd még: a tömjén szócikk a PREMIEREPEAU szószedetében.
Lásd még: al-Kindi kilencedik századi parfümkészítési kézikönyve
Ez az alapanyag a PREMIEREPEAU-nál: Albâtre Sépia. Hét 20%-os extrait de parfum, egy gyűjtemény. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
