I. sz. 743 telén egy Jianzhen nevű kínai szerzetes a Jangce-delta partján állt, és nézte, ahogy aromás anyagokkal rakodnak meg egy hajót. Pézsma. Agarfa. Benzoe. Szantálfa. Ördögtrágya. Szegfűszeg. Kámfor. Még tucatnyi más anyag selyemmel bélelt ládákban, amelyeket egy állami kincstár pontosságával mértek le és vettek leltárba. Két szerzetes, Yoei és Fusho hívta meg Japánba. Ők kifejezetten azért utaztak a Tang-dinasztia Kínájába, hogy olyan mestert találjanak, aki hajlandó átkelni a Kelet-kínai-tengeren, és japán földön is meghonosítja a buddhista fogadalmak rendjét. Jianzhen igent mondott. Ötvenöt éves volt, Délkelet-Kína legtiszteltebb vinaja-mestere, a jangcsoui Daming-templom apátja, és több mint negyvenezer tanítvány tanára.
Olvasási idő: 11 perc
Csak tíz év múlva ért Japánba. Ötször vallott kudarcot. Hajótörést szenvedett, elárulták, bebörtönözték, és megvakult. Amikor végre megérkezett, a hatodik kísérletre, i. sz. 753-ban, a hajó gyomrában nemcsak a szerzetesek felszentelésához szükséges szövegeket és ruhákat hozta magával, hanem azokat a nyersanyagokat és szakismereteket is, amelyek egy egész illatkultúra alapjává váltak. A kodo, a füstölés japán művészete, legmélyebb gyökereivel az utolsó út rakományjegyzékéig nyúlik vissza.
A japán buddhizmus intézményi válsága
A meghívás maga is kétségbeesett lépés volt. A japán buddhizmus a nyolcadik században intézményi válságban volt. A vallás nagyjából két évszázaddal korábban érkezett a Koreai-félszigetről, és virágzott is, de különös és hiányos módon. Templomokat építettek. Szútrákat énekeltek. A felszentelés rendje azonban, vagyis az a hivatalos eljárás, amelyben a szerzetesek és apácák letették fogadalmukat, kaotikus volt. Szabályosan felszentelt mesterek nélkül, akik továbbadhatták volna a fogadalmakat, az egész szerzetesi rendszerből hiányzott a legitimitás. A japán udvar felismerte a problémát. I. sz. 733-ban Yoei szerzetest és a világi Fushót Kínába küldték az udvar megbízásával: hozzanak haza egy vinaja-mestert. Valakit, aki megfelelő felszentelési emelvényt tud létrehozni. Valakit, akinek a tekintélye megkérdőjelezhetetlen.
Jianzhenre találtak rá. Jianzhen 688-ban született Jangcsouban, amely akkoriban a világ egyik leggazdagabb és legkozmopolitább városa volt. Tizennégy évesen szentelték fel, és négy évtizeden át tanulmányozta, tanította és igazgatta a szerzetesi szabályzatot. Jangcsou a Nagy-csatorna és a Jangce találkozásánál feküdt, ez volt a Tang Birodalom kereskedelmi szíve. Nemzetközi kereskedővárosnak számított: arab és perzsa kereskedők, japán és koreai szerzetesek éltek benne, gyógyszerkincse pedig egész Ázsiából gyűjtötte az aromás anyagokat. Jianzhen nem volt remete. A középkori világ egyik nagy kereskedelmi csomópontjában élt. Értett az ellátási láncokhoz. Értett az anyagokhoz. És értette, hogy a buddhizmus mint élő gyakorlat nemcsak szövegeket és tanítókat kíván, hanem tárgyakat is: ruhát, gyógyszert, képmásokat és füstölőt.
A To Daiwajo Toseiden (A nagy szerzetes keleti útja), amelyet tanítványa, Omi no Mifune állított össze i. sz. 779-ben, azt írja, hogy Jianzhen a japán szerzetesek meghívásakor azonnal felismerte a küldetés jelentőségét. Kínai tanítványai közül senki sem jelentkezett. Az átkelés túl veszélyes volt. Jianzhen azt mondta, hogy akkor ő maga megy.
Öt sikertelen út a Kelet-kínai-tengeren
Az első kísérlet 743-ban meghiúsult, mielőtt elkezdődött volna. Jianzhen egyik tanítványa, a Ruyao nevű szerzetes feljelentette a tervezett utat a helyi hatóságoknál, valószínűleg féltékenységből vagy félelemből. A kínai kormány, amely óvta tudósait és szerzeteseit, nem engedélyezte az utazást. Jianzhent és kíséretét őrizetbe vették. A hajót elkobozták.
A második kísérlet, még ugyanabban az évben, 743-ban, szintén kudarcot vallott. Jianzhen új csoportot gyűjtött, és vitorlát bontott, de a hajót nyílt tengeren vihar kapta el, és sziklákra vetette. A csoport túlélte, de készleteinek nagy részét elvesztette. Egy part menti szigetre jutottak, és ott várták a mentést.
A harmadik kísérletet, 744-ben, kínai tisztviselők szabotálták. Jianzhen ekkorra már magára vonta a tartományi kormányzat figyelmét, amely távozását a nemzeti tekintély csorbulásának tekintette. Egy nagy szerzetes távozása Kínából Japánba nem volt magánügy. A kikötőben megállították.
A negyedik kísérlet, szintén 744-ben, viharral végződött, amely a hajót messze délre sodorta, a Hajnan-szigetre, Kína legdélibb szélére. A csoport hónapokig rekedt ott. Többen meghaltak, köztük Yoei is, a két japán szerzetes egyike, akik eredetileg meghívták Jianzhent. Ekkor a szubtrópusi délen vándoroltak, betegség, hőség és nélkülözés közepette, és Jianzhen ekkor kezdte elveszíteni a látását. A pontos ok vitatott. A Toseiden szemfertőzésre vezeti vissza. A modern orvostörténészek zöld hályogot, szürke hályogot vagy trópusi betegségek együttesét feltételezték. Annyi bizonyos, hogy mire Jianzhen a negyedik kudarc után visszatért Jangcsouba, látása súlyosan károsodott.
Az ötödik kísérlet, 748-ban, volt a legkatasztrofálisabb. A hajót tájfun kapta el, és teljesen letérítette az útvonaláról: a Kelet-kínai-tengeren át délre sodródott, elhaladt a Rjúkjú-szigetek mellett, és kijutott a nyílt Csendes-óceánra. Tizennégy napig navigáció nélkül hánykolódott a hajó. Elfogyott az édesvíz. A csoport ponyvákon felfogott esővízből élt. Amikor végre partot értek, megint Hajnan partján voltak, Japántól több ezer kilométerre. Jianzhen tanítványa, Fusho, az eredeti japán követek közül a másik, meghalt az északra vezető visszaúton. Jianzhen ekkorra teljesen megvakult.
Öt kísérlet. Tizenegy év. Két legközelebbi társa meghalt. Elvesztette a látását. És még mindig útra akart kelni.
A hatodik kísérlet és a Tang-követség
A hatodik és egyben utolsó kísérlet sikerült. I. sz. 753-ban Kínába érkezett egy japán diplomáciai küldöttség, a tizenkettedik hivatalos követség a Tang-udvarhoz. A követség hajói nagyok és jó építésűek voltak, és hivatalos engedéllyel jártak. Jianzhent, aki ekkor hatvanöt éves és vak volt, becsempészték az egyikre. A kínai kormány még mindig nem engedélyezte távozását. Szökevényként hagyta el hazáját.
Az átkelés nagyjából egy hónapig tartott. A hajó Akitsukinál kötött ki, a mai Kagosima prefektúrában, a déli Kjúsú szigetén, i. sz. 753 tizenkettedik hónapjában. Onnan Jianzhent Narába kísérték, a birodalmi fővárosba, ahol Sómu császár szokatlan pompával fogadta. A császár a „Keleti út nagy szerzetese” címet adta neki, és engedélyezte egy új templom, a Toshodai-ji építését, amely egész Japán hivatalos felszentelési emelvénye lett.
A templom ma is áll. A nara-kori építészet egyik legszebb fennmaradt példája, az UNESCO világörökség része, főcsarnoka, a kondo pedig eredeti nyolcadik századi építmény. A kondóban ül Jianzhen üreges, könnyű szárazlakk szobra, amely nem sokkal a halála (i. sz. 763) után készült. A japán buddhista szobrászat legjelentősebb alkotásai közé tartozik. A szeme csukva. Az arca nyugodt. Olyan, mint aki mindent látott, amit látnia kellett.
A rakomány, amely többet számított a felszentelésnél
A felszentelési emelvény, bármilyen jelentős volt is, csak a történet fele. A másik fele a rakomány.
A Toseiden és a kapcsolódó japán feljegyzések, köztük a Todai-ji templomban és a narai Shosoin kincstárban őrzött iratok, felsorolják azokat az anyagokat, amelyeket Jianzhen magával hozott. A listák olyanok, mintha a nyolcadik századi Ázsia összes illatanyagát leltároznák. Agarfa (japánul jinko), az Aquilaria fák gyantás szívfája, amely már akkor is Kelet-Ázsia legbecsesebb aromás anyaga volt. Szantálfa (byakudan), többféle minőségben. Benzoe (ansokuko), a Délkelet-Ázsiából származó Styrax fák balzsamos gyantája. Pézsma (jako), szinte biztosan a tibeti fennsík pézsmaszarvasától. Ördögtrágya (agi), a közép-ázsiai Ferula növények átható szagú mézgagyantája. Kámfor (ryuno), a kámforfából. Szegfűszeg (choji), a Molukka-szigetekről, közvetítő kereskedőkön át. Mellettük nyers és feldolgozott illatfák, aromás kérgek, fűszerek és gyógynövények, különféle minőségekben.
A mennyiségek nem jelképesek voltak, hanem a mindennapi használatra méretezték őket. Jianzhen annyi anyagot hozott, hogy egy templomot elláthasson, tanítványokat képezhessen, és termelési hagyományt alapíthasson. Hozott olyasmit is, amit nehezebb ládába csomagolni: annak tudását, hogyan lehet ezeket az anyagokat összetett füstölővé keverni. Ez a döntő pont. Japánban Jianzhen előtt is volt füstölő. A Nihon Shoki (Japán krónikája, elkészült i. sz. 720-ban) feljegyzi, hogy i. sz. 595-ben illatos farönk sodródott partra az Awaji-szigeten, és az udvarnak ajándékozták. Az arisztokrácia egy-egy aromás anyagot égetett önmagában. Japánból a Tang-kori kínai hagyomány hiányzott: több aromás anyag tudatos kompozíciókká keverése. Ennek a hagyománynak a kínai neve he xiang, szó szerint „az aromás anyagok egyesítése”.
A Tang-dinasztia ritka kifinomultságig fejlesztette az összetett füstölőt, és ezt a hagyományt Chen Jing később négyszáz formulába foglalta. A császári udvar füstölőhivatalt tartott fenn. A módos háztartások füstölőkeverőket alkalmaztak. A gyógyszerészeti irodalom, különösen a Xinxiu Bencao (Újraszerkesztett gyógyszerkönyv, i. sz. 659), amelyet Gaozong császár rendelt meg, és Su Jing állított össze, tulajdonságaikkal, kölcsönhatásaikkal és megfelelő felhasználásukkal együtt katalogizálta az aromás anyagokat. Jianzhen egy jelentős kereskedőváros nagy kolostorának apátjaként bizonyára alaposan ismerte ezt a hagyományt. A buddhista szertartás minden istentiszteleten füstölőt kívánt. A vinaja-szabályzat előírta, mikor, hogyan és mit kell égetni. Aki nem tudott füstölőt készíteni, az nem volt teljes értékű mester.
A takimono és az összetett füstölő alapjai
Az összetett füstölő japán művészetének neve takimono, szó szerint „égetni való dolgok”. A legkorábbi japán füstölőirodalom a takimono alapjait Jianzhen közvetítésének tulajdonítja. A Kunpu Ryuryaku (A füstölő rövid története), egy középkori japán kézikönyv, Jianzhent nevezi meg a hagyomány megteremtőjeként. Ez nem azt jelenti, hogy i. sz. 753 előtt Japánban senki sem égetett kevert füstölőt. De az aromás anyagok egyesítésének rendszeres, kodifikált módja, meghatározott receptekkel, arányokkal és eljárásokkal, Jianzhen és az általa tanított szerzetesek révén jutott el Japánba.
A következő évszázadokban a Heian-kor (i. sz. 794 és 1185 között) arisztokratikus kultúrája ezt a szerzetesi füstölőhagyományt az emberi történelem egyik legfinomabb érzékszervi művészetévé alakította. A Genji monogatari (Genji regénye), amelyet Murasaki Shikibu i. sz. 1008 körül írt, egy egész fejezetet, az „Umegae” (A szilvafa ága) címűt, egy udvari füstölőkeverő versenynek szenteli. A szereplők titkos családi receptek alapján maguk készítik a takimonójukat, és vak bírálatra bocsátják. A szempont nem egyszerűen az, hogy „kellemes” vagy „kellemetlen”, hanem a finomság, a mélység, az eredetiség és az, amit a heiani esztétikai szókincs „en”-nek nevezett. Ezt a tulajdonságot többféleképpen fordítják: „bájos”, „megbabonázó” vagy „mélyen megindító”. A Genji jelenete kitaláció, de dokumentált társadalmi gyakorlat áll mögötte. A heiani arisztokraták rengeteg időt és vagyont szenteltek a füstölő elkészítésének és értékelésének.
A japán hagyományban kánonná vált hat klasszikus takimono-recept, az úgynevezett „Hat illat” vagy rokusha, a hagyományos naptár hat évszakának felel meg: szilvavirág a kora tavaszhoz, lótuszlevél a nyárhoz, őszi levelek az őszhöz, krizantém a kora télhez, lehullott levelek a mély télhez, és a kurobou nevű fekete füstölő az újévhez. Mindegyik recept meghatározott összetevőket kíván, jellemzően agarfát, szantálfát, szegfűszeget, pézsmát és más aromás anyagokat, iskolánként és családonként eltérő arányban. A recepteket titokként adták tovább, privát jegyzetfüzetekbe írták, és családi kincsként őrizték. A szó pontos értelmében összetett kompozíciók: a végső illat nem az összetevők keveréke, hanem emergens tulajdonság, új illat, amely az összetevőiből nem jósolható meg.
Ezt a hagyományt tette lehetővé Jianzhen rakománya. Nem önmagában. Kellett hozzá a japánok esztétikai tehetsége, a heiani udvar sajátos kulturális közege és bizonyos anyagok földrajzi elérhetősége is. De az alapító tett, az anyagok és módszerek behozatala, egy mester fizikai jelenléte, aki be tudta mutatni a művészetet, egy vak szerzetesig és egy hajó gyomráig vezet vissza.
Kodo: a füstölő útja és hagyománya
A kodo, vagyis a „füstölő útja” később virágzott ki: a Muromacsi-korban (i. sz. 1336 és 1573 között) vált a japán kifinomultság három klasszikus művészetének egyikévé a chado (teaszertartás) és a kado (virágrendezés) mellett. Ez is ugyanennek a hagyománynak a további kibontakozása. A kodo nem merül ki a füstölő égetésében. Kötött formájú gyakorlat, amely az illatra irányítja a figyelmet: kis aromás faszeleteket melegítenek (nem égetnek, és ez döntő különbség) egy hamuba temetett faszénparázs fölé helyezett csillámlemezen, a résztvevők pedig „hallgatják” az illatot (a japán szó kiku, ugyanaz az ige, amelyet a zenehallgatásra is használnak). Azonosítási játékok és megkülönböztetési versenyek tartoznak hozzá, valamint egy esztétikai szókincs, amelynek nincs párja a nyugati illatkultúrában.
A kodóban használt anyagok, különösen az agarfa legjobb minőségei, amelyeket a rikkoku gomi (hat ország, öt íz) nevű rendszer osztályoz, a Föld legdrágább természetes anyagai közé tartoznak. A Todai-jihez tartozó császári raktár, a narai Shosoin kincstár őriz egy „Ranjatai” nevű agarfarönköt, amely a nyolcadik század óta a gyűjtemény része. Ezerkétszáz év alatt mindössze tizenegyszer vágtak belőle, mindig császár vagy katonai uralkodó (Ashikaga Yoshimasa 1465-ben, Oda Nobunaga 1574-ben, Meiji császár 1877-ben), és minden vágást jelentős történelmi eseményként jegyeztek fel.
Hagyományátadás és mitológia
A nyugati beszámolókban gyakori, hogy az átadást mitológiává egyszerűsítik: egyetlen hősi alak átviszi a hagyományt a tengeren, és egy civilizáció kivirágzik. A valóság ennél pontosabb. Jianzhen nem „találta fel” a japán füstölőt. Szaktudást, nyersanyagkészletet és szertartási követelményeket ültetett át az egyik kulturális közegből a másikba. Az átültetett hagyomány azért eredt meg, mert a fogadó kultúra készen állt rá. A narai udvar kínai mintákra építette buddhista civilizációját, és mindenre szüksége volt, amit Kína nyújthatott: építészetre, jogra, orvostudományra, írásra és a vallásos élet érzéki infrastruktúrájára. A füstölő ennek az infrastruktúrának a része volt. Nélküle a szertartás hiányos maradt.
Jianzhen történetét nem a rakomány teszi figyelemre méltóvá, hanem az akarat. Öt hajótörés, viharok, árulások és fogságok. Két halott társ. Teljes vakság. És mégis a döntés, hogy hatodszor is hajóra száll. A Toseiden az ötödik kudarc után Jianzhennek tulajdonít egy mondatot: „A Dharmáért mit számít az élet elvesztése?” Ez hagiográfia, és kellő szkepticizmussal kell olvasni. De még ha lehántjuk is róla a vallásos keretet, a történelmi tény megmarad: egy férfi ötször elbukott egy olyan vállalkozásban, amely a körülötte lévők közül többeknek az életébe került, elvesztette a fizikai világban való tájékozódás legfontosabb érzékét, és mégis újra nekifutott.
Nem látta az óceánt, amelyen átkelt. Nem látta a partot, amelyet elhagyott, sem azt, amely felé közeledett. De szagolni tudott. A lába alatti raktérben a Tang Birodalom sűrített aromás kincse volt: trópusi fákból csapolt gyanták, magashegyi szarvasokból nyert pézsma, szigeti erdőkben gyűjtött balzsamok, Közép-Ázsia teljes szélességén át szállított fák. Az egyik civilizáció illatát vitte a másikba. És amikor megérkezett, vakon, öregen és végül sikerrel, az illat gyökeret vert.
A Toshodai-ji napi szertartásain ma is füstölőt égetnek. A formulák tizenkét évszázad alatt változtak, ahogy minden élő hagyományban. De a hagyomány töretlen. Egy vak szerzetes aromás anyagokat rakodott hajóra Jangcsouban. Tizenhárom évszázaddal később a füst még mindig száll Narában.
Lásd még: Sen no Rikyu füstölőfilozófiája
Hét 20%-os extrait de parfum, egyetlen kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
