II. Ibrahim Adil Shah, Bidzsápur szultánja, szívesebben hallotta, ha a kilenc esszencia királyának nevezik. A szuverenitás szokásos mércéi szerint egy virágzó dekkáni szultánság uralkodója volt a mai Karnátaka területén, Indiában. Seregeket vezényelt. Adót szedett. Igazságot szolgáltatott. Mecseteket, palotákat és vízműveket építtetett. Amikor azonban megválasztotta, milyen melléknéven ismerjék, nem a hadi dicsőségből vagy az isteni felhatalmazásból merített. Az illatot választotta. Nauras Shah. A kilenc esszencia királya.
10 perc olvasás
Ez nem múló szeszély volt. II. Ibrahim Adil Shah (uralkodott 1580 és 1627 között) szokatlanul széles szellemi látókörű és nagy esztétikai igényű uralkodó volt. Költő, zenész, kalligráfus és szinkretikus hajlamú teológus, aki hindu és muszlim művészeti hagyományokat egyaránt támogatott. Dalgyűjteményt szerzett Kitab-i-Nauras címmel, amelyről egy új város, Nauraspur, és egy fesztivál is nevét kapta. A „nauras” szó, a „nau” (kilenc) és a „rasa” (esszencia, íz, esztétikai érzelem) összetétele, az ő találmánya volt, vagy legalábbis ő tette a magáévá: indiai és perzsa hatású fogalmak összeolvasztása egyetlen esztétikai programmá.
És ebben a programban az illat nem díszítőelem volt. Szerkezeti elem volt.
Az Itr-i Nauras Shahi értekezés a térillatosításról
A dokumentum, amellyel foglalkozunk, az Itr-i Nauras Shahi, egy Ibrahim udvarához köthető parfümkészítési értekezés. Ali Akbar Husain a „Perfuming the Heart” című esszéjében elemezte, amely a Sound and Scent in the Garden kötetben jelent meg (Dumbarton Oaks, 2017). A szöveg nem egyes parfümöket ír le, hanem a tér illatosítását. A kifejezés legpontosabb értelmében a térillat tervezésének kézikönyve. Előírja, hogyan illatosítsák a királyi hálószobát kilenc, egyszerre alkalmazott módszerrel, hogy rétegzett, háromdimenziós illatkörnyezet jöjjön létre.
Ez a döntő különbség. Az Itr-i Nauras Shahi nem receptgyűjtemény. Nem azt mondja meg, hogyan készítsünk parfümöt, hanem azt, hogyan illatosítsunk egy szobát. A kompozíció egysége nem az illat, hanem a tér. Az összetevőket nem flakonban keverik össze, hanem fizikai környezetben osztják el, felületeken, a levegőben, különböző magasságban és eltérő intenzitással, hogy az illat minden oldalról körülvegye a bent tartózkodót.
Az értekezés szerint a kilenc módszer a következő. A padlószőnyegek illatosítása vetiverrel, agarral, sáfránnyal, pézsmával és szürke ámbrával. Az agarfa füstölő égetése. A szürke ámbrával átitatott gyertyák használata, amelyek égés közben szabadítják fel az illatukat. Jázmin, rózsa és champaca (Magnolia champaca) füzéreinek felfüggesztése a mennyezetre és az ajtók köré. A felületek meghintése rózsavízzel. Illatos paszták felvitele a falakra. A lakók személyes illata. A textíliák (ágynemű, függöny, párnák) illatosítása. Végül nyitott, aromás anyagokkal teli edények elhelyezése a szoba kulcspontjain.
Minden módszer más érzékelési regisztert céloz meg. A padlószőnyegek állandó, halk alapjegyet adnak, amelyet a testhő melegít, az érintés pedig felerősít. A füstölő dinamikus, változó középső regisztert ad, hiszen a láng más és más anyagokat emészt fel. A mennyezeti füzérek lefelé bocsátják az illatukat, így virágos illatbaldachin ereszkedik alá. A gyertyák zsíros, gyantás melegséget adnak, amely a viasz olvadásával és a szürke ámbra elpárolgásával változik. A rózsavíz hűvös, múló frissességet nyújt. A falpaszták tartós, közeli melegséget adnak, amelyet a bent tartózkodó akkor érez, amikor a falakhoz közeledik vagy megérinti őket. A lakók személyes illata mozgó pontforrást hoz a mozdulatlan térbe. A textíliák megőrzik az illatot, és nyomásra, mozgásra leadják. A nyitott edények rögzített pontokon sűrű illatfoltokat hoznak létre.
Ez nem dekoráció. Ez mérnöki munka.
Az illat mint térbeli gyakorlat az iszlám világban
Az illat mint térbeli gyakorlat, szemben a személyes vagy áhítati használattal, hosszú múltra tekint vissza az iszlám világban és Dél-Ázsiában. A mogul kerteket, ahogyan Asmat Begum kapcsán szó volt róla, elsődlegesen a szaglási hatást szem előtt tartva tervezték. A perzsa chahar-bagh hagyomány, amelyből származtak, illatos növényeket ültetett a kert tengelyei mentén kiszámított pontokra. Az iszlám világ hammam (fürdőház) hagyományában a fürdőzők sorban különböző illatkörnyezetekkel találkoztak: forró termekkel, gőztermekkel, hűtőtermekkel, mindegyik a maga jellegzetes illatával. A mecset füstölőjével, valamint nád- vagy datolyapálma-szőnyegeinek természetes illatával éppúgy illatos tér volt, mint vizuális vagy akusztikai.
Az Itr-i Nauras Shahi azonban módszeres megközelítésével mindegyik előzményt túlszárnyalja. Nem pusztán illatot helyez a térbe, hanem az illattal tervez teret. A kilenc módszer nem alternatíva, hanem réteg. Egyszerre működnek, és olyan összetett illatkörnyezetet hoznak létre, amely több a részei összegénél. Az értekezésben leírt szoba nem illatosított, hanem megkomponált, ahogyan egy zeneművet komponálnak, szólamokkal, regiszterekkel, dinamikával és szerkezettel.
A zenei hasonlat nem véletlen. II. Ibrahim Adil Shah mélyen elkötelezett volt az indiai esztétika rasa-elmélete iránt, amely az esztétikai tapasztalatot az érzelmi „íz” kategóriáiba sorolja. A kilenc rasa (szerelem, humor, düh, együttérzés, borzalom, hősiesség, csodálat, nyugalom és áhítat, a kilencediket később tették hozzá) az esztétikai érzelem alapvető módjainak számított. Ibrahim „nauras” fogalma kifejezetten erre a keretre utalt. A kilenc esszencia nem volt önkényes. Szaglási rasa-elmélet volt: az illatos tapasztalat kilenc módja, mindegyik saját érzelmi karakterrel, és egyetlen térben együtt adják ki az esztétikai tapasztalat teljességét.
Egy szultán szellemi becsvágya és az illat
Ez a szellemi becsvágy megdöbbentő. Gondoljuk végig, mit javasolt Ibrahim. Nem parfümőr volt. Nem eladásra vagy személyes használatra készített terméket. Olyan környezetet tervezett, amelyben az illat építészetként működött: szerkezetként, térhatárolóként, olyan közegként, amelyen keresztül a bent tartózkodó a teret megtapasztalta. A szoba volt a flakon. A levegő volt az oldószer. A falak, a padló, a mennyezet és a textíliák voltak az anyagok, amelyekre a kompozíciót építették.
Ennek az ötletnek nincs egyértelmű előzménye az európai illattörténetben. Az európai hagyomány az ókortól a reneszánszig az illatot olyasminek tekintette, amit a testre visznek fel, füstölőként égetnek el, vagy kellemetlen szagok elfedésére használnak. Az, hogy egy szoba illatát olyan tudatossággal tervezzék, amilyennel az építész az arányokat vagy a zeneszerző a kompozíciót, a huszadik század végéig nem jelenik meg az európai forrásokban. Amikor a modern „illattervezők” térillatról beszélnek, egy szállodai előtér vagy üzlethelyiség illatosításáról meghatározott érzelmi hatás kedvéért, akkor, akár tudják, akár nem, olyan szakmát gyakorolnak, amelyet II. Ibrahim Adil Shah négyszáz éve rendszerbe foglalt.
Azért foglalta rendszerbe, mert hitte, hogy fontos. A bidzsápuri szultánság nem volt periférikus állam. Gazdag, kozmopolita állam volt, kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal a Közel-Kelet, Délkelet-Ázsia és Kelet-Afrika felé. Udvari kultúrája kifinomult és soknyelvű volt, perzsa, arab, dekkáni, szanszkrit és kannada hagyományokra épült. Ibrahim maga is szokatlanul összetett kulturális alak volt, muszlim uralkodó, aki hindu templomok felújítását rendelte el, dekkáni urdu nyelven író költő, ragákat komponáló zenész. Szintetizáló alkat volt, a nauras fogalma pedig szintézis: az esztétikai tapasztalat olyan elmélete, amely az illatot a zenével, a költészettel, az építészettel és az érzelmi élettel egyesítette.
Az érzékszervi dimenziók tudományos feltárása
Ali Akbar Husain elemzése a Dumbarton Oaks Sound and Scent in the Garden (2017) című kötetében jelent meg. A kötet jól mutatja, hogy a tudományos érdeklődés egyre inkább az iszlám és dél-ázsiai kulturális alkotások érzékszervi dimenziói felé fordul. A huszadik század nagy részében e kultúrák kutatásában a vizuális dominált: az építészet, a festészet, a kalligráfia, a textilmintázat. A hangot és az illatot legfeljebb futólag említették, ha egyáltalán. A kertet geometriája, vízépítése, növényzete és építészeti kerete miatt tanulmányozták. Azt, hogy egyszersmind, talán elsősorban, szaglási környezet is volt, bájos lábjegyzetnek tekintették, nem szerkezeti jellemzőnek.
Ez kezd megváltozni. Olyan kutatók, mint D. Fairchild Ruggles, aki az iszlám kertművészetről szóló munkájában e terek többérzékszervi jellegét hangsúlyozta, és James McHugh, aki a 2012-es Sandalwood and Carrion című tanulmányában a szaglás szerepét vizsgálja a dél-ázsiai vallási és kulturális életben, teret nyitottak annak, hogy a szaglástörténetet komolyan vegyék eszmetörténetként. Az Itr-i Nauras Shahi ebbe a kibontakozó kutatási irányba tartozik. Nem érdekesség. Elsőrangú elméleti dokumentum, értekezés, amely az illatot saját logikával, szókinccsel és kompozíciós elvekkel bíró tervezési tudományágként fogalmazza meg.
Ázsia minden tájáról Bidzsápurba érkező ellátási láncok
Az értekezésben megnevezett anyagok azért érdemelnek figyelmet, mert megmutatják, milyen ellátási láncokból táplálkozott a bidzsápuri udvar. Az agar (aloéfa, agarfa) Délkelet-Ázsiából származott, elsősorban Asszám, Borneó és Szumátra Aquilaria fáiról. A sáfrány Kasmírból vagy Perzsiából jött. A pézsma a Himalája vagy Közép-Ázsia pézsmaszarvasától származott. A szantálfa helyi volt, vagy a szubkontinens déli erdeiből érkezett. A szürke ámbra tengeri termék volt, Kelet-Afrika, az Arab-félsziget és az indiai szubkontinens partjain gyűjtötték. A vetiver helyi volt, a Dekkánban és India más részein termesztették. A jázmint, a rózsát és a champacát a bidzsápuri térségben termesztették, vagy a közelből szerezték be.
A királyi hálószoba, ahogyan az értekezés leírja, anyagi szempontból az Indiai-óceán kereskedelmi világának térképe volt. Padlóját indiai vetiverrel illatosították, amelyre délkelet-ázsiai agart és közép-ázsiai pézsmát rétegeztek. Levegőjét kasmíri sáfrány és afrikai szürke ámbra töltötte meg. Falait olyan keverékekkel kenték be, amelyek összetevői karavánutakat és monszunhajózási útvonalakat követtek. A szoba a földrajz sűrítménye volt, tér, amelyben a kora újkori világ kereskedelmi hálózatai láthatatlanná, mégis fizikailag jelenvalóvá váltak.
Ibrahim ezt, ha kimondatlanul is, bizonyára értette. A bidzsápuri szultánság gazdagsága részben attól függött, hogy ellenőrizte a Dekkán-fennsíkot a nyugat-indiai part kikötőivel összekötő kereskedelmi útvonalakat. A hálószobáját betöltő aromás anyagok ugyanazokon a kereskedelmi hálózatokon érkeztek, amelyek a királyságát finanszírozták. Az illat és a kereskedelem nem volt két külön terület. A szobát a kereskedelem illatosította.
A cím nem metafora volt
A „kilenc esszencia királya” címet a dekkáni történelmet áttekintő művek gyakran említik érdekességként, színes részletként, amely a bidzsápuri udvar esztétikai kifinomultságát illusztrálja. Ez a képzelet kudarca. Ibrahim nem a színes hatásra törekedett. Magáról a szuverenitás természetéről tett kijelentést.
Az indiai hagyományban a királyi méltóságot a rasa elsajátításához kötötték, ahhoz a képességhez, hogy az esztétikai és érzelmi tapasztalat teljes skáláját megértse és megtestesítse. Az eszményi király több volt, mint hatalmas. Művelt volt. A zenét, a költészetet, a festészetet, a szerelmet, a háborút, az áhítatot és az igazságszolgáltatást egyetlen valóság összefüggő módozataiként értette. Azzal, hogy a kilenc esszencia királyának nevezte magát, erre a teljességre tartott igényt, és azt állította, hogy szuverenitása nem pusztán katonai erőben vagy közigazgatási alkalmasságban gyökerezik, hanem az esztétikai tapasztalat teljes birtoklásában, ideértve, talán különösen, az illatét.
Ez az állítás nem fordítható le könnyen modern politikai kategóriákra. Nem várjuk el az államfőktől, hogy illattervezők legyenek. Ibrahim világa azonban más feltevésekből indult ki a hatalom és a szépség, a kormányzás és az esztétikai élet viszonyáról. Az Itr-i Nauras Shahi nem egy műkedvelő kézikönyve volt. Az államvezetés dokumentuma volt, annak az érzékszervi környezetnek a rögzítése, amelyben a szuverenitást gyakorolták és megélték.
A királyi hálószoba több volt, mint az a hely, ahol a király aludt. Itt volt a legteljesebben király: elzárt magánterében, a kilenc esszenciától körülvéve, amely egyszerre fejezte ki és alkotta a hatalmát. A szoba illata magának a királyi méltóságnak az illata volt.
Töredékek és a rekonstrukció munkája
Az értekezés töredékekben és hivatkozásokban maradt fenn, nem teljes, önállóan megőrzött szövegként. Rekonstrukciója olyan kutatók munkáján alapul, mint Ali Akbar Husain, akik a bidzsápuri udvari irodalomból, az építészeti emlékekből és a dekkáni parfümkészítési hagyományok összehasonlító elemzéséből illesztették össze a tartalmát. Ez nem szokatlan a korszak dél-ázsiai szövegeinél. Számos udvari kézikönyv, értekezés és gyűjtemény nem önálló kéziratként maradt fenn, hanem nagyobb művekbe épült be, későbbi szerzők idézték, vagy szájhagyományban élt tovább, amelyet végül leírtak.
Ami fennmaradt, elég ahhoz, hogy megállapítható legyen az értekezés alapvető újítása: az illatot térbeli kompozícióként kezeli. Ez a gondolat, amely ugyanebből a korból egyetlen európai műben sem szerepel, évszázadokkal megelőzi az illattervezés modern fogalmát. Amikor egy építész illatot rendel egy épület szellőzőrendszerébe, amikor egy szállodamárka „védjegyillatot” fejleszt az előterei számára, amikor egy kiskereskedő környezeti illattal befolyásolja a vásárlók viselkedését, olyan gondolati keretben mozog, amelyet II. Ibrahim Adil Shah a tizenhatodik század végén vagy a tizenhetedik század elején fogalmazott meg.
Ők ezt nem tudják. Az Itr-i Nauras Shahi nem szerepel a modern illattervező iparág szakirodalmában. A kilenc esszencia királya nem viszonyítási pont a térillat szakemberei számára. A gondolatot kortársnak, újszerűnek, élvonalbelinek tekintik. Egy dekkáni szultánság négyszáz éves értekezése nem illik ebbe a történetbe.
De a gondolat az övé. A szoba mint illat. A tér mint kompozíció. A kilenc, egyszerre alkalmazott réteg olyan környezetet teremt, amely nem csupán illatosított, hanem illatból épült. Ezt Bidzsápurban rögzítették, elnevezték és gyakorolták, miközben Európában még az övön lógó illatalmákkal próbálták távol tartani a pestist.
A kilenc esszencia királyának volt egy elmélete. Leírta. Aztán a világ elfelejtette, újra feltalálta, és ismét elfelejtette, kié volt az ötlet.
Hét extrait de parfum 20%-os koncentrációban, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
