Világszerte múzeumi gyűjteményekben, üvegvitrinekben és feliratozott polcokon több ezer kicsi, megnyúlt edény áll, fújt üvegből, formázott kerámiából vagy faragott kőből. Hosszuk jellemzően öt és tizenöt centiméter közötti, nyakuk keskeny, testük szélesebb, aljuk gyakran elkeskenyedő vagy lekerekített, ezért támasz nélkül nem állnak meg. Az ókori Földközi-tenger térségében készültek, nagyjából a Kr. e. hatodik századtól a Kr. u. negyedik századig, a legtöbb a római korból maradt fenn. Minden lényeges szempontból parfümtartó edények. Ezt a kémiai maradványelemzés is igazolja, a régészeti környezet is, és az ókori irodalmi források is. Helyes nevük unguentarium, a latin unguentum szóból, amely kenőcsöt vagy illatos olajat jelent.
Olvasási idő: 11 perc
Sok közülük ma is a „lacrimatorium” feliratot viseli. Könnyesüveg. Olyan edény, amelybe a gyászoló rómaiak állítólag összegyűjtötték a könnyeiket, hogy a fájdalmat üvegbe zárva a halottal együtt temessék el. Ez az ókori világról szóló ismeretterjesztés egyik legmakacsabb, legjobban dokumentált és teljesen alaptalan mítosza. Nincs bizonyíték arra, hogy a rómaiak könnyeket gyűjtöttek flakonokba. Nincs olyan ókori szöveg, amely leírná ezt a szokást. Kémiai bizonyíték sincs arra, hogy ezekben az edényekben valaha könny lett volna. Az egész fogalmat a tizenhetedik századi európai régiségbúvárok találták ki: római sírokban leltek kis üvegflakonokra, és mivel magyarázatot kerestek arra, miért vannak ott, olyat gondoltak ki, amely elég költői volt ahhoz, hogy megragadjon.
Az unguentarium az egyik leggyakoribb
Az unguentarium a római kori régészet egyik leggyakoribb edénytípusa. Hatalmas mennyiségben fordul elő a Római Birodalom egész területén és kereskedelmi partnereik országaiban: Olaszországban, Galliában, Ibériában, Észak-Afrikában, Egyiptomban, Levantéban, Görögországban, Törökországban, a Balkánon és azon túl. A legkorábbi, hellenisztikus kori formák (nagyjából a Kr. e. negyedik és első század között) jellemzően kerámiából készültek, apró szemcséjű agyagból, sima felülettel, hosszú orsó alakúak, keskeny szájjal, kidudorodó testtel és hegyes vagy lekerekített aljjal. A későbbi, római császárkori formák (a Kr. u. első és negyedik század között) egyre inkább fújt üvegből készültek, olyan technikával, amely a szír-palesztinai térségben, a Kr. e. első század körül fejlődött ki, majd általánossá vált. Az üvegből készült unguentariumok gyakran szép tárgyak: áttetszők, a korral irizálók, kecsesen formáltak, halványkék, zöld, mézsárga vagy színtelen árnyalatokban.
Rendeltetésük az ókorban nem volt rejtély. Az ókori szerzők gyakran és magától értetődő természetességgel említik őket. Idősebb Plinius a Naturalis Historiában (Természetrajz, Kr. u. 77-ben fejezte be) részletesen tárgyalja az illatos olajok és kenőcsök tárolására használt edényeket, köztük pontosan olyan kis üvegedényeket, amilyeneket a sírokban találunk. Martialis, a Kr. u. első századi római epigrammaköltő, az Epigrammákban parfümös ajándékedényeket említ. Petronius a Satyriconban (Kr. u. 60 körül) leírja, hogy a vendégeket kis edényekből illatos olajjal kenték meg. Az irodalmi források egyértelműek: a kis flakonokban illat volt. Mindennapi tárgyak voltak egy olyan kultúrában, amely az illatos olajokat a tisztálkodásban, a rituálékban, a társasági reprezentációban és a temetkezésben is használta.
A zavar kulcsa a temetkezési környezet. Az unguentariumok a római kori sírok leggyakoribb sírmellékletei közé tartoznak. Minden társadalmi réteg sírjában előfordulnak, az előkelők pompás mauzóleumától a szegények egyszerű gödörsírjáig. Jelenlétük összhangban van a jól dokumentált római szokással, amely szerint a halottat temetés vagy elhamvasztás előtt illatos olajokkal kenték meg. A testet megmosták, megillatosították, és a gyász idején (funus) felravatalozták. Illatos olajjal kenték meg a testet, és a máglyára is jutott belőle. A sírba kis parfümös edényeket helyeztek áldozatul, ahogyan ételt, pénzérméket, lámpákat vagy más olyan tárgyakat is hagytak ott, amelyekről azt hitték, hogy a halottat a túlvilágra kísérik.
Ezt a szokást több ókori forrás is leírja. Vergilius az Aeneisben (VI. könyv, 219. sor) a halott rituális megkenését írja le. Apuleius a Metamorphosesben (Az aranyszamár, Kr. u. második század) a temetési illatosítást ábrázolja. A gyakorlat nem volt sem titkos, sem szokatlan. Ez volt a szokásos római temetési eljárás, és a sírokban talált kis edények az ehhez használt illatos olajokat tartalmazták. Amikor az olajok elfogytak vagy elpárologtak, az üres edények ottmaradtak, mint minden sírmelléklet, mert nem azért tették le őket, hogy visszavegyék.
A könnyesüveg mítosza
A könnyesüveg mítoszának meghatározott eredete van, amely nyomon követhető. A tizenhatodik és tizenhetedik században Európában gyorsan nőtt a régiségek iránti érdeklődés. Az ókori, különösen a római tárgyak felkutatása és tanulmányozása a művelt európaiak divatos időtöltése lett. Gyűjteményeket állítottak össze. Katalógusokat adtak ki. Múzeumokat alapítottak. És magyarázatra volt szükség. A tárgyak elbeszélést követeltek, az elbeszéléseknek pedig kellően ókoriaknak, kellően költőieknek és kellően tanulságosaknak kellett lenniük ahhoz, hogy a klasszikus eszményeken nevelkedett tanult közönség elvárásait kielégítsék.
A római sírokból előkerült kis üvegflakonok problémát jelentettek. Alakjuk jellegzetes volt: keskeny nyakú, látszólag kis mennyiségű folyadék felfogására tervezett. Környezetük temetkezési volt: a halottak mellett találták őket. És ami döntő, a tizenhatodik vagy tizenhetedik században nem voltak meg azok a kémiai elemzőeszközök, amelyekkel megállapíthatták volna, mi volt bennük. A maradvány, ha egyáltalán fennmaradt, szabad szemmel láthatatlan volt. Csak a forma maradt: egy apró flakon a sírban. A régiségbúvároknak magyarázatot kellett adniuk arra, miért van ott.
A magyarázat, amelyet kitaláltak, a lacrimatorium volt. A szó újlatin, a kora újkorban alkották, nem a klasszikus latin szókincs része. A fogalom tiszta kitaláció: azt állítja, hogy a rómaiak, szeretteik halálán megrendülve, kis flakonokat tartottak a szemükhöz, hogy összegyűjtsék a könnyeiket, amelyeket aztán lezártak, és a gyász jeleként a sírba helyeztek. A kép erőteljes. Érzelmileg megragadó. Pontosan az az elbeszélés, amelyet egy tizenhetedik századi régiségbúvár, aki klasszikus irodalmon nevelkedett és a múlt szentimentális olvasatára hajlott, ellenállhatatlannak tart.
A „lacrimatorium” kifejezés legkorábbi ismert használatát ebben az értelemben nehéz egyetlen szerzőhöz kötni, mert az elképzelés a tizenhetedik századi régiségbúvár-irodalomban fokozatosan alakult ki. A tizenhetedik század közepére azonban az azonosítás szilárdan gyökeret vert az európai tudós körökben. A gyűjtemények „lacrimatoria” néven katalogizálták kis római flakonjaikat. Metszetek síró rómaiakat ábrázoltak, amint flakont tartanak a szemükhöz. A kép önerősítővé vált: miután a megnevezés megszületett, minden további kis flakon, amelyet római sírban találtak, megerősítette az azonosítást, mert a magyarázat már készen állt. Így működnek a mítoszok a régészetben. Egy hihető elbeszélés, elég sokszor ismételve, olyan ténnyé válik, amelyet senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni.
A kétkedés tétován a tizenkilencedik században kezdődött
A kétkedés tétován, a tizenkilencedik században kezdődött, ahogy a klasszikus régészet szakmává vált, és a bizonyítékok mércéje az irodalmi hihetőségről az anyagi bizonyítékra tolódott. A régészek feltették a kérdést: van-e olyan ókori szöveg, amely leírja a könnyek flakonokba gyűjtését? A görög és latin irodalmi korpusz kimerítő átvizsgálása után a válasz: nem. Egyetlen ókori szerző sem említi a szokást a klasszikus irodalom teljes fennmaradt anyagában. Plinius nem említi. Plutarkhosz nem említi. Martialis, aki minden elképzelhető római társas szokásról írt, a legintimebbeket is beleértve, nem említi. Lukianosz, a szatíraíró, aki minden római szokást kigúnyolt, nem említi. Petronius, aki a római lakomákat aprólékos részletességgel leírta, nem említi. A római temetési szövegek, a vigasztaló irodalom, a sírfeliratok, a temetkezési gyakorlatot szabályozó jogi szövegek és a bánatról vagy a gyászról értekező orvosi szövegek közül egyik sem említi a könnyek edénybe gyűjtését.
Ez a hallgatás nem kétértelmű. Ha a szokás létezett volna, megemlítették volna. A rómaiak megszállottan dokumentálták a saját szokásaikat. Irodalmuk, törvénykönyveik, személyes leveleik és falfirkáik olyan kimerítő részletességgel ölelik fel a mindennapi élet teljes skáláját, amilyet kevés más ókori kultúra ér el. Egy olyan sajátos és érzelmileg telített szokás, mint a könnyek flakonba gyűjtése, ha létezett volna, megjelent volna valahol: versben, levélben, jogi döntésben, orvosi szövegben, szatirikus jelenetben. Sehol nem jelenik meg. A bizonyíték hiánya, egy olyan nagy és sokszínű irodalomban, mint a fennmaradt klasszikus korpusz, a hiány bizonyítéka. A rómaiak nem gyűjtöttek könnyeket flakonokba, mert egyetlen római sem írta le, hogy ilyet tett volna, a rómaiak pedig mindent leírtak.
Az anyagi bizonyítékok ugyanabba az irányba mutatnak
Az anyagi bizonyítékok ugyanabba az irányba mutatnak. A huszadik század végétől a régészek és az analitikai kémikusok kémiai maradványelemzést kezdtek alkalmazni ókori edényeken, köztük római sírokból származó unguentariumokon. A technika gázkromatográfiás tömegspektrometriával (GC-MS) azonosítja a porózus kerámiák falába beszívódott vagy az üvegedények belső felületén lerakódott szerves maradványokat, és ki tudja mutatni azoknak az anyagoknak a kémiai jellegzetességeit, amelyeket évezredekkel ezelőtt tároltak egy edényben. Zsírsavakat az olajokból. Terpenoidokat a növényi gyantákból. Szteroleket az állati zsírokból. A kémiai ujjlenyomatok tartósak és pontosan azonosíthatók.
Több vizsgálat is egybehangzó eredményt hozott: az unguentariumok növényi olajok, állati zsírok és aromás anyagok maradványait tartalmazzák. A parfüm kémiai jellegzetességeit hordozzák. A könnyek kémiai jellegzetességeit nem. Ez nem jelentéktelen különbség. Az emberi könny víz, sók, lizozim, lipokalin és más fehérjék vizes oldata. Alapvetően más kémiai jelet hagy, mint a növényi olajok és gyanták. Ha könnyeket tároltak volna ezekben az edényekben, a maradványelemzés kimutatta volna. Nem mutatja.
Susan Walker a 2004-es „Roman Art” című áttekintésében közvetlenül foglalkozik a könnyesüveg-mítosszal, és modern kitalációként utasítja el, amelynek az ókori forrásokban nincs alapja. Értékelése a régészszakma egybehangzó véleményét tükrözi, amely a lacrimatorium-azonosítást évtizedek óta megcáfoltnak tekinti. A mítosz nem azért marad fenn, mert a tudósok hisznek benne, hanem mert olyan alaposan behatolt a populáris kultúrába, hogy kijavítása olyan, mintha valaki csészével akarná kimeríteni a tengert. A múzeumi feliratok lassan változnak. Az ajándékboltok „könnyesüveg-másolatokat” árulnak. Az útikönyvek leírják őket. A weboldalak megismétlik a mesét. A kép érzelmi vonzereje, a síró római, aki egy apró üvegflakonba gyűjti a könnyeit, túl erős ahhoz, hogy a puszta bizonyítékok eloszlassák.
A mítosz makacsságában van némi irónia
A mítosz makacsságában van némi irónia, és ez a parfüm megítélését érinti. Az unguentarium tényleges rendeltetése, az illatos olaj tárolása, valahogy kevésbé érdekes, kevésbé méltó az elbeszélésre, mint a könnyek tárolásának elképzelt rendeltetése. A gyász nemes. A parfüm hiábavalóság. Ez a jelentőségi hierarchia, amely az érzelmet az érzékelés fölé, a gyászt az élvezet fölé helyezi, mélyen gyökerezik a nyugati kultúrában. Ugyanez a hierarchia helyezte a filozófiát a kézművesség, az elméletet a gyakorlat, a szellem életét pedig a test élete fölé a nyugati szellemtörténet nagy részében. Ebben a hierarchiában az a flakon, amely könnyeket őrzött, mélyen emberi lelet. Az a flakon, amely parfümöt őrzött, kozmetikai kiegészítő.
A parfümös flakon mégis a történelmileg jelentősebb tárgy. Az unguentarium a római parfümkereskedelemről tanúskodik, amely az ókori Földközi-tenger térségének egyik legkiterjedtebb és legösszetettebb kereskedelmi rendszere volt. Megmutatja az illatos anyagok beszerzését: az arábiai és kelet-afrikai gyantákat, a spanyolországi és észak-afrikai olajokat, az indiai és délkelet-ázsiai fűszereket, amelyek több ezer kilométeres kereskedelmi útvonalakon áramlottak a római gazdaságba. Mesél a gyártásról is: az üvegfúvó műhelyek, amelyek ezeket az edényeket ezerszámra állították elő, az olajütők és a parfümőrök, akik megtöltötték őket, a kereskedők, akik eladták őket. Képet ad a társadalmi gyakorlatról: ki használt parfümöt, mikor, miért és milyen körülmények között. Tanúskodik a temetési rituáléról: a halott megkenéséről, a sír ellátásáról, a halálról és a túlvilágról alkotott hiedelmekről, amelyek meghatározták, mit helyeztek a földbe.
A könnyesüveg a tizenhetedik századi európaiak képzeletéről árulkodik. Az unguentarium az ókori Földközi-tenger térségének mindennapi életéről. Az egyik kitaláció. A másik elsődleges forrás. A kitaláció a híresebb.
Maguknak az unguentariumoknak a gyártása
Az unguentariumok gyártása önmagában is jelentős régészeti érdeklődésre tart számot. A legkorábbi, hellenisztikus kori példányokat kézzel korongolták: egyszerű, praktikus formák finom agyagból, mázatlanul, használatra szánva, nem díszítésre. A római korban az üvegfúvás feltalálása miatt tértek át az üvegre: ettől az üvegedények olyan olcsók lettek, hogy tömegesen lehetett gyártani őket. Az üvegfúvás előtt az üvegedényeket magformázással (az olvadt üveget agyagmag köré tekerték) vagy öntéssel készítették, és mindkét eljárás sok kézimunkát igényelt, ezért az üveg a luxuscikkek körében maradt. Az üvegfúvás mindenki számára elérhetővé tette az üveget. Egy gyakorlott mester naponta több tucat kis flakont is elő tudott állítani, így az üveg unguentariumok sokkal szélesebb piacra jutottak, mint kerámia elődeik.
A sírokban talált üveg unguentariumok a durva, tömegesen gyártott daraboktól a díszes, gondosan kidolgozott példányokig terjednek: színes üveg, ráolvasztott szálak, bordázás és öntött minták tűnnek fel rajtuk. A változatosság azt tükrözi, hogy a római világban a társadalom minden rétege használt parfümöt. A parfüm nem csupán az elit kiváltsága volt. Különböző minőségben és áron lehetett hozzájutni, és a társadalmi ranglétra minden fokán használták. Seneca filozófus a Kr. u. első században panaszkodott arra, hogy a parfüm mindenütt jelen van a római társas eseményeken. Iuvenalis költő a Szatíráiban kigúnyolta azokat a férfiakat, akik túl sokat költöttek illatos olajokra. A régészeti leletek megerősítik, hogy a parfümhasználat általános volt: unguentariumok minden vagyoni szint sírjaiban előkerülnek.
Ezeknek az edényeknek a kémiai maradványelemzése részletes képet adott arról, milyen anyagokat tartalmaztak. Az Archaeometry, a Journal of Archaeological Science és az Analytical Chemistry folyóiratokban megjelent tanulmányok olívaolaj, mandulaolaj, ricinusolaj, méhviasz, fenyőgyanta, tömjén, mirha, fahéj és különféle virágkivonatok maradványait azonosították. Az azonosított anyagok köre egybevág az írott forrásokkal: Plinius és Dioszkoridész (a Kr. u. első századi farmakológus, akinek De Materia Medica című műve több száz illatos és gyógyhatású anyagot katalogizált) ugyanezeket az anyagokat írják le a római parfümkészítés hozzávalóiként. A szöveges és a kémiai bizonyítékok egybeesése félreérthetetlen. A flakonokban parfüm volt. Könnyek nem voltak bennük.
A mítosz azért nem hal meg, mert a mítoszok
A mítosz azért nem hal meg, mert a mítoszok sosem azáltal halnak meg, hogy megcáfolják őket. Jobb történetek váltják fel őket, az unguentarium mint parfümtartó edény története pedig még nem hangzott el olyan meggyőző formában, hogy kiszoríthatná a lacrimatoriumot. A könnyesüveg a szerelemről és a veszteségről szóló történet. A parfümös flakon a kereskedelemről, a technikáról és a mindennapi életről szól. A kulturális figyelemért vívott versenyben a szerelem és a veszteség mindig nyer.
De a parfümös flakonok valódiak. Múzeumokban, régészeti raktárakban, magángyűjteményekben és a föld alatt vannak. Ezrével. Tízezrével. Mindegyikben egy illat volt, amelyet valaki kiválasztott: egy bizonyos olaj, egy bizonyos gyanta, egy bizonyos keverék. Mindegyiket egy mester készítette: fazekas a korongnál, üvegfúvó a kemencénél. Mindegyiket egy kereskedő adta el, egy vevő vásárolta meg, valamilyen célra használták, majd végül sírba helyezték, akár a halott megkenésének részeként, akár a halottnak szánt áldozatként. Mindegyik egy adatpont abban a történetben, hogyan használták az emberek az illatokat.
A könnyesüveg olyan történet, amelyet a múltról meséltünk magunknak, mert azt akartuk, hogy a múlt megrendítőbb legyen, mint amilyen volt. Az unguentarium az, amit a múlt valójában ránk hagyott: egy kis üvegflakon, amely a kortól irizálóvá vált, falába rózsaolaj nyomai szívódtak be, és Pompejiben, Karthágóban vagy Londiniumban találták egy sírban. Bizonyíték arra, hogy valaki kétezer éve annyira adott arra, milyen illata van, hogy parfümöt vásároljon, valaki más pedig kétezer éve annyira szerette a halottját, hogy ezt a flakont mellé helyezze a földbe.
A könnyek sosem voltak ott. A parfüm igen.
Hét extrait de parfum 20%-os koncentrációban, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-ben tartalmazza.
