Sajátos rettegés elveszíteni egy érzéket, amelyre soha nem gondoltunk. Nem a vakság, amelyet a képzelet előre elpróbál. Nem a süketség, amelyet az irodalom nemessé tett. Hanem az anozmia, a szaglás teljes hiánya, amelynek nemrég még a nevét sem ismerte a legtöbb ember.
10 perces olvasmány
2020 tavaszán emberek milliói arra ébredtek, hogy a világból eltűnt a láthatatlan tartószerkezet. A kávéból eltűnt a melegség. A fokhagymából a fenyegetés. A saját gyerekeiknek sem volt illatuk. A veszteség nem úgy fájt, ahogy a csonttörés fáj. Ontológiai volt. A világ még ott volt, látványra sértetlenül, de kiürült belőle egy dimenzió, amelyről senki sem szólt nekik, hogy ez tart össze mindent.
Ami ezután történt, az orvostudomány történetének egyik különös epizódja. Egy német egyetemi laboratóriumban kidolgozott rehabilitációs protokoll, amelyet kevesen ismertek, nem volt benne semmi csillogó, és világszerte talán két tucat kutató foglalkozott vele, egyik napról a másikra világjelenség lett. Emberek milliói, kétségbeesetten és az orvosaiktól nagyrészt magukra hagyva, naponta kétszer leültek a konyhaasztalhoz, kis üvegcse illóolajat tartottak az orruk alá, és úgy szippantottak bele, mint aki újra járni tanul: tudatos, összpontosított figyelemmel.
Szaglásedzést végeztek. Ezzel véletlenül belebotlottak az idegi plaszticitás egyik legmegdöbbentőbb bizonyítékába, amelyet a modern tudomány felmutatott.
Thomas Hummel és a szagláskutatás félreeső zuga
A protokollnak neve van és atyja. Thomas Hummel, a Drezdai Műszaki Egyetem fül-orr-gégészet professzora, az 1990-es évek eleje óta vizsgálta a szaglászavarokat. Akkoriban ha valaki elárulta a kollégáinak, hogy a szaglást kutatja, az nagyjából olyan volt, mintha bejelentette volna, hogy üvegkupakokat gyűjt. A szaglórendszer az idegtudomány hierarchiájában félreeső zug volt. A látásé volt az agykéreg. A hallásé a cochlearis implantátum. A szaglásé az anekdoták és a beletörődés.
Hummel nem törődött bele. Észrevett valamit, amit a klinikai szakirodalom nagyrészt figyelmen kívül hagyott: a vírusfertőzés utáni anozmiában szenvedő betegek egy része idővel visszanyerte a szaglását, és azok, akik elmondásuk szerint a gyógyulás alatt tudatosan keresték a szagokat, mintha teljesebben épültek volna fel. A megfigyelés csak tapasztalati volt. Mint kiderült, ebből nőtt ki minden.
2009-re Hummel és csapata protokollá formálta a sejtést. Négy illóolajat, a rózsát, az eukaliptuszt, a citromot és a szegfűszeget, nem találomra választották ki, hanem Hans Henning német pszichológus osztályozási rendszere szerint, amelyet az 1916-os Der Geruch című művében javasolt. Henning a szagészlelést egy hatcsúcsú geometriai hasáb mentén rendezte el: virágos, gyümölcsös, gyantás, fűszeres, rothadó és égett. Hummel négy olaját úgy választották ki, hogy a hat kategória közül négyet képviseljen. A rózsa a virágosat. A citrom a gyümölcsöset. Az eukaliptusz a gyantásat. A szegfűszeg a fűszerest. A rothadó és az égett kategóriát nyilvánvaló okból, a családi béke kedvéért kihagyták.
Az utasítások lefegyverzően egyszerűek voltak. Naponta kétszer, reggel és este a beteg sorban kinyitja mindegyik üvegcsét, és tíz-tizenöt másodpercig finoman belélegzi a tartalmát. A szagra összpontosít, vagy a szag emlékére, ha maga a szag hiányzik. A kezelés legalább tizenkét hétig tartott. A javulás, ha megjött, gyakran még hónapokig folytatódott.
Hummel csoportja 2009-ben tette közzé az első randomizált kontrollált vizsgálatot a The Laryngoscope folyóiratban. A vizsgálat a kontrollcsoporthoz képest statisztikailag szignifikáns javulást mutatott a szaglásfunkcióban. A későbbi tanulmányok megismételték az eredményt. Sorokowska és munkatársai 2017-es szisztematikus áttekintése a Rhinology folyóiratban megerősítette. A szaglászavarok orvoslásában, ahol a terápiás nihilizmus volt az alapállás, ez figyelemre méltó eredménynek számított. Olyan beavatkozás született, amely szinte semmibe sem kerül, mellékhatása nincs, az idegrendszerben pedig mérhető szerkezeti és működési változásokat hoz létre.
Szinte senki sem figyelt fel rá.
A szaglóidegsejtek felnőttkorban is megújulnak
Hogy megértsük, miért működik a szaglásedzés, egy szokatlan tulajdonságot kell ismernünk a szaglórendszerről: ez az egyetlen érzékrendszer az emberi testben, amely a felnőttkor egészében folyamatosan újraképezi az elsődleges idegsejtjeit.
A szaglóhám, az orrüreg magasan fekvő, bélyegnyi szövetfoltja nagyjából hatmillió szaglóreceptor-sejtet tartalmaz, amelyek az egyes emberekben genetikailag egyediek. Minden idegsejt a felszínén egyetlen típusú illatanyag-receptort fejez ki, nagyjából négyszáz működő receptorgén közül. Ezt a génkészletet Linda Buck és Richard Axel térképezte fel Nobel-díjas munkájában, amely 1991-ben jelent meg a Cell folyóiratban. Amikor egy levegőben lévő molekula az egyik receptorhoz kötődik, az idegsejt tüzel. A jel az idegsejt axonján halad tovább: átjut a rostalemez, a koponyaalap szitaszerű csontja apró nyílásain, és eléri a szaglógumót, a szaglás első agyi átkapcsolóállomását.
Itt a döntő részlet: a szaglóreceptor-sejtek csak harminc-hatvan napig élnek. A hám bazális őssejtjeiből születnek, érnek, axonjaikat átnyújtják a rostalemezen, szinaptikus kapcsolatokat alakítanak ki a szaglógumóban, néhány hétig működnek, majd elpusztulnak. A ciklus soha nem áll meg. Szó szerint havonta újraépítjük a szaglásunkat.
Ez az állandó megújulás a rendszer legnagyobb erőssége és egyben legnagyobb sebezhetősége. Normális körülmények között az újonnan született idegsejtek kémiai útmutató jeleket követve találják meg a helyes célpontjukat a szaglógumóban. Az azonos receptortípust kifejező sejtek ugyanabba a glomerulusba, a szinapszisok gömb alakú csomójába futnak be, és így pontos térbeli térkép jön létre. A térkép folyamatosan újraíródik, de mivel az útmutató jelek stabilak, az idegsejtek minden új nemzedéke ugyanazt a topográfiát hozza létre. Az eredmény zökkenőmentes. Az átépítést sosem vesszük észre, mert a tervrajz ugyanaz marad.
Amikor egy vírus károsítja a szaglóhámot, márpedig a SARS-CoV-2 pontosan ezt teszi, akárcsak az influenza, a rinovírusok és mások, a megújulás félresiklhat. Az őssejtek továbbra is osztódnak. Új idegsejtek továbbra is megjelennek. Az útmutató jelek viszont megsérülhetnek. Az újonnan született idegsejtek, mint az ingázók egy városban, ahol leszerelték az összes utcatáblát, a szaglógumóba nyújtják az axonjaikat, és rossz glomerulusokhoz kapcsolódnak. Az az idegsejt, amelynek a rózsát kódoló glomerulushoz kellene csatlakoznia, helyette a kénszagot kódolóhoz fut be. Ennek a téves bekötésnek a szubjektív élménye a parozmia, a rémisztő állapot, amelyben az ismerős szagok eltorzulnak, általában valami émelyítővé. A kávé szennyvízszagú. A csokoládé benzinszagú. A párunk bőre égett gumi szagú.
A szaglásedzés pontosan ezen a ponton avatkozik be. Ugyanazt a négy szagot adja újra és újra, és ami döntő, megkéri a beteget, hogy mindegyikre tudatosan figyeljen, és idézze fel emlékezetből az igazi karakterét akkor is, ha a jelenlegi érzékelés torz vagy hiányzik. Úgy tűnik, a protokoll így irányítja az idegi plaszticitást. Az ismételt ingerlés arra ösztönzi az újraképződő idegsejteket, hogy megtalálják a helyes glomerulusos célpontjukat. A figyelmi összetevő növelheti a felülről lefelé irányuló idegi visszacsatolást, amely a helyes kapcsolatokat megerősíti, a helyteleneket pedig visszametszi. Hetek és hónapok alatt a szaglógumó térbeli térképe fokozatosan helyreáll.
A mechanizmus nem teljesen tisztázott. Senki sem végzett sorozatos biopsziát az emberi szaglóhámból a szaglásedzés alatt, nyilvánvaló okokból. A funkcionális agyi képalkotásból, a pszichofizikai tesztekből és az állatmodellekből származó egybehangzó bizonyítékok azonban meggyőzők. A szaglásedzés felgyorsítja és irányítja a természetes gyógyulást.
A figyelem a protokoll elrejtett szava
A protokollban van egy szó, amely több figyelmet érdemel, mint amennyit általában kap. Ez a szó a figyelem.
Hummel utasításai nem azt mondják: tegye ki magát naponta kétszer négy szagnak. Azt mondják: összpontosítson mindegyik szagra. Koncentráljon. Próbálja felidézni, milyen szagot kellene éreznie. A különbség nem mellékes. Több tanulmány kimutatta, hogy a passzív szagexpozíció, például egy helyiség illatosítása, jelentősen kisebb javulást hoz, mint ugyanez az expozíció tudatos, összpontosított figyelemmel párosítva. Úgy tűnik, az, hogy megpróbálunk szagolni, és a tudatos figyelmet a szaglójelre irányítjuk, hatóanyagként működik, a molekulák puszta közelsége viszont nem.
Ez mélyen furcsa megállapítás, ha a szaglást passzív érzékszervnek tekintjük, ahogy a legtöbben teszik. Hajlamosak vagyunk úgy elképzelni a szaglást, mint ami megtörténik velünk: egy szag odaszáll, észleljük, ennyi. Az idegtudomány azonban mást mesél. A szagészlelés konstrukció, amelyet valós időben állít össze az alulról felfelé érkező érzékszervi jelek és a felülről lefelé ható elvárások, emlékek és figyelmi állapotok kölcsönhatása. Amikor egy szagra összpontosítunk, nem egyszerűen többet kapunk belőle. Megváltoztatjuk azt az idegi számítást, amely a kémiai jelet észleletté alakítja.
Alva Noe filozófus a 2004-es Action in Perception című könyvében amellett érvelt, hogy az észlelést nem elszenvedik az élőlények, hanem végrehajtják. A klinikai orvoslásban ez a tétel talán a szaglásedzésben valósul meg a legszó szerint. A beteg nem passzív befogadója egy olyan kezelésnek, amelyet valaki más alkalmaz rajta. A beteg maga a kezelés. A figyelme a hatóanyag.
Mellesleg ezért is olyan nehéz a szaglásedzés. Testileg nem az: egy üvegcsét kinyitni és beleszagolni bárki tud, nem kell hozzá eszköz vagy különösebb képesség. A figyelemnek viszont annál nehezebb. Akár tizenöt másodpercig összpontosítani egy szagra a legtöbb embernek valóban kemény munka. A gondolatok elkalandoznak. A látórendszer, amely hozzászokott az uralmához, újra érvényesül. Szinte legyőzhetetlen a kísértés, hogy csak letudjuk a mozdulatokat: az orrunk alá tartjuk az üvegcsét, és közben másra gondolunk. A gépies ismétlés pedig közel sem hat olyan jól.
A covid utáni éhség a szaglás tanulására
A szaglásedzés covid utáni robbanásszerű terjedése hatalmas, kielégítetlen éhséget tárt fel a szaglás tanulása iránt. 2020 előtt csak szakemberek edzették tudatosan a szaglásukat: parfümőrök, ízkomponálók, szommelierek, enológusok, teakóstolók és maroknyi érzékszervi kutató. Ezek a szakmák mindig is tudták, hogy a szaglási érzékenység nem rögzített adottság, hanem készség, amelyet évekig tartó rendszeres gyakorlás fejleszt. A parfümőrtanonc hónapokig tanulja kötött szemmel azonosítani a nyersanyagokat, nem azért, mert az orra anatómiailag különbözik bárki másétól, hanem mert ismétléssel és figyelemmel felépített egy kognitív szerkezetet a szaglási információ megkülönböztetésére és kategorizálására.
A covid okozta anozmiaválság demokratizálta ezt a tudást. Hirtelen hétköznapi emberek tanulták meg azt, amit a parfümőrképzés hallgatói az első évükben: hogy a szaglás aktív részvételt kíván, hogy egy szag megnevezése segít érzékelni, hogy ugyanaz a molekula a koncentrációtól, a környezettől és az elvárástól függően más szagú lehet, hogy a szaglási emlékezet tartósabb és érzelmileg töltöttebb, mint a látási vagy a hallási, hogy az orr gyorsan adaptálódik, és az expozíciók között pihentetni kell, hogy vannak napok, amikor a szaglásunk élesebb, mint máskor, olyan okokból, amelyek nagyrészt rejtélyesek maradnak.
Egyik napról a másikra egész kisipar épült rá. A szaglásedzés-készletek, vagyis a négy kanonikus olajat tartalmazó kis dobozok megjelentek az Amazonon, az Etsyn és Európa-szerte a gyógyszertárakban. Az olyan jótékonysági szervezetek, mint a brit AbScent, amelyet a szaglásvesztéssel élők ügyéért kiálló Chrissi Kelly alapított, emberek százezreinek jelentettek kapaszkodót. A Facebook-csoportok egymást támogató közösségekké duzzadtak, ahol a tagok megszállott és megható részletességgel követték a haladásukat. Az orvosi szakmának, amely a szaglási panaszokat sosem vette különösebben komolyan (a szaglásnak nincs audiológusa, nincs biztosítási kód a szaglásrehabilitációra), későn bár, de oda kellett figyelnie.
A szaglásedzés megtértjei közül néhányan tovább mentek. Miután visszanyerték a szaglásukat, nem hagyták abba az edzést. Azt tapasztalták, hogy a tudatos szaglásgyakorlat a betegség előtti szintjüknél is élesebbé tette az érzékelésüket. Olyan finomságokat vettek észre, amelyeket korábban soha. A szagok leírására szolgáló szókincsük kibővült. Ha szerény mértékben is, de valóban jobban jelen voltak a szagok között.
Mit ad az irányított figyelem egy ép orrnak
Ez talán a szaglásedzés történetének legérdekesebb következménye, és az orvosi szakirodalom foglalkozik vele a legkevesebbet. Ha az irányított szaglási figyelem helyre tudja állítani a sérült szaglóérzéket, mit tehet egy ép szaglóérzékért?
A válasz, az érzékszervi tudomány évtizedek óta gyűlő bizonyítékai alapján: elég sokat. Az egészséges alanyokon végzett szaglásedzési vizsgálatok javulást mutattak a szagok megkülönböztetésében, azonosításában és érzékelési küszöbében. A javulás nem óriási, és kitartó munkát kíván. De valós. Az emberi orr nem rögzített műszer megváltoztathatatlan paraméterekkel. Inkább izomhoz hasonlít, pontosabban olyan neurális hálózathoz, amelynek megkülönböztetőképessége a strukturált bemenettel és visszajelzéssel nő.
Az alapelv minden érzékszervre érvényes, de a szaglásnál a leglátványosabb, mert a szaglást hanyagoljuk el a legjobban. Olyan kultúrában élünk, amely telített a látvánnyal, a szagokban viszont szegény. Száz szavunk van a színekre és szinte egy sincs a szagokra, ezt a szegénységet pedig a szinesztéták, akik az illatot színként látják, nálunk gördülékenyebben kezelik. Egy festményen pontosan meg tudjuk mondani a kék árnyalatát, de két fehérbor különbségét alig tudjuk megfogalmazni. Ez nem az orr korlátja. A figyelem korlátja.
A szaglásedzés, akár négy üvegcse illóolajjal végzi egy anozmiás beteg, akár ezer alapanyaggal egy parfümőr, akár bárki, aki egyszerűen megáll, és észreveszi, milyen szagú valójában a levegő, lényegében ennek az elhanyagolásnak a visszafordítása. Arról szól, hogy figyeljünk arra az információra, amely mindig is ott volt, ugyanazokhoz az idegsejtekhez érkezett, ugyanazokat a molekuláris kaszkádokat indította el, csak a tudatunk peremén dolgoztuk fel, nem a középpontjában.
Az emberek évezredek óta gyakorolják a szaglásedzést
Egy utolsó iróniát érdemes megemlíteni. A Hummel-protokoll minden tudományos igazolása, a randomizált vizsgálatok, a képalkotó tanulmányok és az idegbiológiai modellek ellenére a szaglásedzés lényege olyasmi, amit az emberek évezredek óta csinálnak anélkül, hogy így nevezték volna. Az ókori templomok tömjénfüstös szertartásai. A középkori kereskedelmi útvonalak fűszerpiacai. A melankóliára felírt kerti séták a tizennyolcadik századi orvoslásban. A szommelier, aki forgatja a poharat, és csukott szemmel szagolja. Mindezek a maguk módján a szaglási figyelem strukturált gyakorlatai.
Nem Thomas Hummel találta fel a szaglásedzést. Megmérte. Formalizálta. Bebizonyította. Ezzel pedig nevet és mechanizmust adott annak, amire az emberi szaglórendszer mindvégig várt: arra az egyszerű, radikális gesztusra, hogy valaki megkéri: figyeljen arra, amit nekünk mond.
Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy odafigyeljünk.
Hét 20%-os extrait, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet 2 ml-es kiszerelésben tartalmazza.
