Egy londoni nő, egy kutatás alanya, akit a szakirodalom „S.J.” néven anonimizál, minden belégzéskor színeket lát. A kávé mély, hullámzó bordó. A frissen vágott fű harsány limezöld és arany sávokban lüktet. Az édesanyja konyhájának illata, amelyben kardamom, ghí és meleg kenyér rétegződik, olyan látómezőt hoz létre, amelyet így ír le: „ámbraszín mozgó vörös szálakkal, mintha parazsat néznék mézen át”.
9 perc olvasás
S.J. nem költőieskedik, klinikai pontossággal beszél. Szaglási-látási szinesztéziája van: ebben a neurológiai állapotban az egyik érzékelési pálya (a szaglás) ingerlése automatikus, akaratlan élményt vált ki egy másikban (a látásban). Ha kertben sétál, nem egyszerűen érzi a virágok illatát. Csukott szemmel nézi, ahogy olyan színekben nyílnak, amelyeknek semmi közük a szirmokhoz.
Nincs egyedül. És nem beteg. Az emberi agynak egyszerűen olyan változatát működteti, amelyben az érzékek közötti függönyt nyitva hagyták.
A szinesztézia gyakorisága és sokféle formája
A szinesztézia szó a görög syn (együtt) és aisthēsis (érzékelés) szóból ered. Julia Simner és munkatársai az Edinburgh-i Egyetemen nagyszabású vizsgálatban mérték fel a gyakoriságát, és a Perception folyóiratban 2006-ban megjelent tanulmányuk a népesség 4%-ára becsülte az érintettek arányát. A szám persze attól függ, ki számol, és milyen szigorúan határozza meg a jelenséget. A legtöbbet vizsgált forma a graféma-szín szinesztézia, amelyben a betűk vagy a számok meghatározott színeket idéznek fel: az 5-ös mindig zöld, az A betű mindig vörös, és ezek az asszociációk éppoly akaratlanok és állandók, mint az ég színe. Kérdezzük ki egy graféma-szín szinesztéta társításait, várjunk egy évet, majd kérdezzük ki újra. A színek megmaradnak. Nem metaforák. Észlelések.
A szaglási-látási szinesztézia, amellyel S.J. él, ritkább és nehezebben vizsgálható, olyan okokból, amelyek fontos dolgot árulnak el arról, hogyan bánik a tudomány a szaglással. A nyugati idegtudományban a látás uralkodik. Szabványosított színtáblázataink, fénysűrűség-skáláink, térbeli frekvenciamértékeink vannak. Egy vizuális ingert matematikai pontossággal le tudunk írni. A szaglás ennek ellenáll. Nincs az illatok periódusos rendszere, nincs olyan hullámhossz, amely a „rózsának” felelne meg úgy, ahogy a 620 nanométer a „vörösnek”. A szaglás az anarchista érzék. Az agy a limbikus rendszerben dolgozza fel, a legrégibb, érzelmileg legszövevényesebb szerkezetében, ugyanazon a közvetlen pályán, amely miatt a szaglási emlékezet érzelmileg ilyen eleven, tényszerűen mégis megbízhatatlan. A kutatókat a szaglás mindig is kissé zavarba ejtette. Túl szubjektív, túlságosan kötődik az emlékezethez és az érzésekhez, és túl nehezen vethető alá azoknak a kontrollált körülményeknek, amelyekből tiszta adat lesz.
Ez a zavar következményekkel jár. A szaglási szinesztézia dokumentált, de kevéssé kutatott, elismert, de rosszul feltérképezett. A néhány esettanulmány szemléletes: egy németországi férfi geometriai mintákat lát, ha fűszereket szagol, egy kaliforniai nő számára pedig a levendula mindig a kis meténg kékjének egy meghatározott árnyalata. Az asszociációk állandók, automatikusak, és nem fojthatók el. A szó minden idegtudományi értelmében valóságosak.
De van egy furcsább tény, amelynél meg kellene torpannunk: mi, többiek, a klinikai szinesztézia nélküli 96%, már félúton vagyunk.
Keresztmodális észlelés az oxfordi kutatólaboratóriumban
2010-ben Charles Spence kísérleti pszichológus és az oxfordi Crossmodal Research Laboratory munkatársai tanulmánysorozatot tettek közzé, amelynek át kellett volna írnia az érzékeink határairól alkotott képünket. Kimutatták, hogy az emberi agy nem elszigetelten dolgozza fel az érzékeket, hanem párbeszédben. Ha valakinek édes ízt adunk, a vele egyidejű hangot magasabbnak ítéli. Ha valakinek vörös látómezőt mutatunk, a kísérő illatot melegebbnek értékeli. Ezek nem szinesztéziás élmények (a résztvevők neurotipikusak voltak), hanem keresztmodális megfeleltetések, vagyis mély statisztikai szabályszerűségek abban, ahogyan az agy az egyik érzéket a másikra képezi le.
A következmények messzire mutatnak. Az agy nem épít külön világmodellt minden érzékhez, hogy a végén összevarrja őket, mint a vágó, aki a hangot a képhez igazítja. Egyetlen modellt épít, egyszerre használja hozzá az összes elérhető csatornát, és a csatornák nem válnak el annyira egymástól, mint amennyire elhitetjük magunkkal. A szaglókéreg és a látókéreg között közvetlen idegi pályák futnak. Az orbitofrontális kéregben közös feldolgozóterületek vannak, ahol a szaglás, az íz és a textúra egyetlen, egységes élménnyé olvad, amelyet zamatnak nevezünk. Az érzékek közötti határok nem falak. Függönyök: vékonyak, áteresztők, és némely agyban állandóan nyitva állnak.
Ez nem új tudás. A tudomány most igazol nagyon régi megérzéseket.
Arthur Rimbaud 1871-es Voyelles című versében színeket rendelt a magánhangzókhoz: az A fekete volt, az E fehér, az I vörös, az O kék, az U zöld. A verset több mint egy évszázada vitatják. Szinesztéta volt Rimbaud? Irodalmi gyakorlatot végzett? A válasz kevésbé számít, mint az, hogy a vers működik: aki olvassa, érzi a társítások helyességét, még ha nem is tudják megmondani, miért. Az „A” nyitott, sötét szájállása valóban feketének érződik, az „I” feszes, fényes képzése valóban vörösnek. Rimbaud még azelőtt térképezte fel a keresztmodális megfeleltetéseket, hogy az idegtudomány nevet adott volna nekik.
Vaszilij Kandinszkij zenét festett. Vásznain a hangot próbálta látható formába önteni: nem zenei jeleneteket illusztrált, hanem a hallott élményt fordította le közvetlenül színre és formára. A trombitát „magas hangú sárgának” írta le A szellemi a művészetben című 1911-es értekezésében, és úgy vélte, hogy a művészetnek a zene állapotára kell törekednie, éppen mert a zene már eleve elvont, már eleve a meghatározott érzéki kategóriák közötti térben működik. Akár volt Kandinszkijnek klinikai szinesztéziája, akár csak mély érzékenysége a keresztmodális rezonanciára, munkássága azt mutatja, hogy az érzékek közötti tér nem üres. Alkotói terület, és akik lakják, neurológiájuknál vagy képzettségüknél fogva, olyasmit érzékelnek, amit a többiek csak hasonlattal tudnak leírni.
A parfümkészítés szókincse eleve szinesztéziás
Gondoljunk most a parfümkészítés szókincsére.
A citrusos jegy „fényes”. Az oud „sötét”. A vanília „meleg”. A galbanum „zöld”. Az írisz „púderes”, tapintási szó egy légnemű élményre. A jól felépített parfümnek „mélysége” és „magassága” van, térbeli metaforák valamire, ami semmilyen teret nem foglal el. Beszélünk „éles” aldehidekről és „sima” pézsmákról, „átlátszó” virágos illatokról és „átlátszatlan” gyantákról. Egyes akkordokat „hangosnak”, másokat „halknak” nevezünk. Beszélünk „kerek” illatokról.
Ez nem a marketing pongyola nyelve. Ez a szakma munkaszókincse, azok a szavak, amelyeket a parfümőrök a laborban használnak, az illatértékelők az értékelő üléseken, az alapanyag-beszállítók a műszaki tájékoztatóikban. Ez az a közös szókészlet, amely nélkül a szakma nem működhetne, mert a szaglásnak nincs saját szókincse. A színnel ellentétben, amelynek vörös, kék, zöld alapszavai semmi másra nem utalnak, a szaglás minden nyelvét más érzékektől kölcsönzi. Az abszolúk, concrète-ek és rezinoidok szakszókincse maga is kölcsönzött analógiákból áll. Olyan érzék, amely csak fordításban beszél.
A fordítások pedig nem önkényesek. Amikor Spence csoportja azt vizsgálta, társítják-e az emberek a citromillatot a sárgával, az egyetértés szinte teljes volt, kultúrától és nyelvtől függetlenül. A fahéj vörösesbarna. A menta zöld vagy kék. Ezek nem véletlen párosítások: a környezet mély szabályszerűségeiből erednek (a citrom sárga, a mentalevél zöld), amelyeket az agy keresztmodális elvárásokként belsővé tett. De a társítások túlmennek a puszta együttjáráson. Az emberek megbízhatóan „melegnek” értékelik a vaníliát még azokban a kultúrákban is, ahol a vanília nem kapcsolódik meleg italokhoz. A citrusokat „fényesnek” értékelik még sötétben is. A keresztmodális leképezés az agy felépítésében gyökerezik, nem a címkéről tanuljuk meg.
Ez azt jelenti, hogy a parfümkészítés szinesztéziás nyelve nem a leíró pontosság kudarca. Az észlelési őszinteség sikere. Amikor a parfümőr egy jegyet „fényesnek” nevez, nem azért nyúl metaforához, mert nem jut eszébe a szó szerinti kifejezés. Valódi keresztmodális észlelésről számol be, a szaglási inger és a fényesség vizuális minősége közötti megfeleltetésről, amely minden emberi agy idegi huzalozásában ott van. A keresztmodális megfeleltetés nyelvén beszél, és a szaglásnak sosem volt más nyelve.
A parfümőrképzés funkcionális szinesztéziát fejleszt
A parfümőr képzése tehát a funkcionális szinesztézia tudatos művelésének tekinthető. A parfümkészítés hallgatója éveken át szagol alapanyagokat, előbb százat, végül ezreket, és belső könyvtárat épít, amely mindegyik anyagot nemcsak illatként, hanem összetett, többérzékszervi profilként kódolja. A vetiver több, mint illat. Sötét, földes, kissé füstös, a bőrön száraz, a fejjegyekben zöld, az alapjegyekben fás, textúrája durva vászonra emlékeztet. Mindegyik jelzőt egy másik érzéktől kölcsönözzük. És mindegyik szükséges, mert az a parfümőr, aki csak azt tudná mondani, hogy „ez vetiver illatú”, olyan volna, mint a festő, aki csak azt mondhatná, hogy „ez kéknek látszik”. A jelzők a kompozíciós gondolkodás eszközei. Ezekkel gondolja végig a parfümőr a formulát: a meleget a hűvössel, a világosat a sötéttel, az élest a simával hozza egyensúlyba, ahogy a zeneszerző a dúrt a mollal, a staccatót a legatóval.
A zenével való párhuzam nem esetleges. A parfümkészítés és a zene egyaránt időbeli művészet: mindkettő időben zajlik, és szerkezetének kezdete, kibontakozása és feloldása van. Mindkettő láthatatlan és megfoghatatlan anyagokkal dolgozik. Mindkettő olyan belső szókincsre épül, amely részben szakmai, részben szinesztéziás, és az avatatlanok számára nagyrészt közölhetetlen. És mindkettő olyan élményt hoz létre, amelyet zsigerből, azonnal érzünk, még mielőtt értelmileg elemeznénk, és amely gyakran el is nyomja az elemzést. Nem döntjük el, hogy megindít minket egy zenemű. Nem döntjük el, hogy elragad egy illat. A válasz megelőzi a tudatos gondolkodást, az agy legrégibb és legkevésbé verbális részeiben gyökerezik.
Amit a szinesztéta természettől fogva birtokol, azt a parfümőr fegyelemmel fejleszti ki, olyan fegyelemmel, amelyet a Covid utáni szaglásedzés mostanra szakmán kívüli emberek millióihoz juttatott el. A különbség valódi: S.J. nem döntheti el, hogy ne lásson bordót, amikor kávét szagol, a parfümőr pedig beszélhet a vetiver sötétségéről anélkül, hogy szó szerint sötét látómezőt látna. De a mögöttes idegi architektúra közös. Mindketten keresztmodális pályákat használnak. Mindketten úgy élik meg a szaglást, mint ami gazdagabb az egyetlen érzékhez kötött jelenségnél. A szinesztéta agya csak makacsabb ebben.
A különálló érzékek filozófiai hagyománya
Van egy filozófiai hagyomány, amely Arisztotelésztől Locke-on át a mai fenomenológiáig húzódik, és az érzékeket különálló csatornáknak tekinti, amelyek eltérő típusú információt szállítanak egy központi feldolgozónak, az elmének, a léleknek, a kartéziánus színházban ülő homunkulusznak. Ez a modell intuitív. Helyesnek érződik. A szemem színt ad, a fülem hangot, az orrom illatot, és valahol a homlokom mögött „én” állítom össze ezeket a bemeneteket összefüggő világgá.
A szinesztézia lerombolja ezt a modellt. Ha az érzékek valóban különállóak volnának, a szinesztézia lehetetlen lenne: mintha összeérne két olyan rendszer vezetéke, amelyeknek semmi dolguk egymással. De a szinesztézia nemcsak lehetséges, hanem elég gyakori ahhoz, hogy világszerte emberek millióit érintse, és az alapját adó keresztmodális megfeleltetések egyetemesek. Az érzékek soha nem voltak különállóak. A modell téves volt.
Helyette olyan agyunk van, amely egységes észlelési mezőt épít egymást átfedő és egymásba hatoló csatornákból, amelyek bármelyike befolyásolhat bármelyik másikat. A szaglás sosem csupán szaglás. Mindig társítások kísérik: vizuálisak, tapintásiak, érzelmiek, térbeliek, időbeliek, amelyek nem metaforikus kiegészítései az élménynek, hanem alkotórészei. Amikor egy rózsa illatát érezzük, és arra gondolunk, hogy „vörös”, nem értelmi következtetést vonunk le abból a tudásból, hogy a rózsák vörös virágok. Olyan keresztmodális rezonanciát élünk át, amely beépült abba, ahogyan az agyunk a szaglási információt feldolgozza. A vörösség a szag része.
Ezt a parfümkészítés mindig is tudta, és a szinesztézia megerősíti. Az érzékek közötti határok adminisztratív fikciók: a tankönyvek rendszerezéséhez hasznosak, a tapasztalat leírásához haszontalanok. Egy nagyszerű parfüm nem egyszerűen jó illatú. Fényt vagy sötétséget idéz, meleget vagy hideget, textúrát, súlyt és térbeli mélységet: minden érzéket megmozgató esemény, amelyet egyetlen csatorna vált ki. Ez nem trükk. Nem marketing. Az emberi észlelés alapvető tulajdonsága, amelyet egy neurológiai kisebbség a legszélsőségesebb formájában él meg, mi, többiek pedig minden alkalommal megtapasztalunk, amikor egy illatot melegnek, fényesnek, élesnek vagy sötétnek nevezünk.
A költők és a parfümőrök az érzékek között dolgoznak
A költő és a parfümőr mindig is értette egymást, még ha más eszközökkel dolgoztak is. Mindketten az érzékek közötti térben dolgoznak, ahol egy magánhangzó lehet vörös, egy molekula lehet sötét, és egyik állítás sem metafora. Mindketten tudják, hogy a leggazdagabb emberi élmények több érzékre hatnak: a naplemente nemcsak narancsszínű, hanem meleg, csendes és lassú is, a vihar nemcsak hangos, hanem sötét, hideg és éles is. Nem öt érzékünk van, hanem egy, amely sokféleképpen nyilvánul meg, és a bizonyíték minden olyan agy idegi felépítésében ott van, amely valaha „fényesnek” nevezett egy citromot.
Rimbaud-nak nem kellett fMRI, hogy ezt tudja. Kandinszkijnek nem kellett lektorált tanulmány. A londoni nőnek, aki bordót lát, ha kávéillatot érez, nem kellett senki engedélye ahhoz, hogy azt érzékelje, amit érzékel. És mindenkinek, aki valaha behunyta a szemét, beszívta az illatot, és valamilyen belső, tagadhatatlan módon színt, formát, hőmérsékletet, textúrát látott, amely nem volt ott, mégis teljesen valóságos volt: neki sem kellett megmondani, hogy az érzékek összefüggenek.
Már tudták. A függöny már nyitva volt.
Hét 20%-os extrait de parfum, egy kollekció. A Discovery Set mind a hetet tartalmazza 2 ml-es kiszerelésben.
