Az enfleurage-t a tizennyolcadik században dolgozták ki Grasse környékén, egy konkrét probléma megoldására: egyes virágok, így a jázmin, a tubarózsa és a jonquille, szedés után is tovább bocsátanak ki illó anyagokat, illatvegyületeik viszont lebomlanak a vízgőz-desztillációhoz szükséges hő hatására. A hideg zsír kíméletesebb közeget kínált.
Az eljárásnak két formája van. A hideg eljárásban (enfleurage à froid) tisztított faggyút vagy disznózsírt kennek egy fakeretbe (chassis) foglalt üveglapra. A friss virágokat a zsírba nyomják, és virágtól függően 24 és 72 óra között hagyják benne. Az elhasznált virágokat kiszedik, és frissekre cserélik. A ciklust addig ismétlik, jázminnál akár 36-szor, amíg a zsír telítődik illatvegyületekkel. Az így kapott illatos zsír neve pomádé.
A meleg eljárásban (enfleurage à chaud, más néven maceráció) a zsírt felmelegítik, és a virágokat közvetlenül belemerítik. Ez a módszer ellenállóbb anyagoknál, például rózsaszirmoknál működik, a szakirodalomban azonban ritkábban szerepel.
A pomádét ezután etanollal mossák: az alkohol kioldja a zsírból az illatmolekulákat. Az alkoholt alacsony nyomáson elpárologtatják, így abszolú marad vissza: az enfleurage abszolú. Ez a termék kémiailag eltér az oldószeres abszolútól: a hidegzsíros eljárás többet megőriz abból az illatból, amelyet a virág a környező levegőbe bocsát (headspace), köztük olyan könnyebb fejjegyeket is, amelyeket az oldószeres extrakció elpusztít.
Az enfleurage kereskedelmi alkalmazása az 1930-as évekre lényegében megszűnt, amikor az illékony oldószeres extrakció (előbb petroléterrel, majd hexánnal) gyorsabbnak, olcsóbbnak és nagy léptékben alkalmazhatónak bizonyult. Néhány grasse-i kézműves és független parfümőr nagyon kis léptékben ma is alkalmazza a technikát. Az így nyert abszolúk ára tízszer-ötvenszer magasabb az oldószeres megfelelőkénél.
